Női lét és a FOMO csábítása

FOMO. Azaz Fear of Missing Out, attól való félelem, hogy kimaradunk valamiből. A 21. század érdekes mentális zavarokat definiál. Ha nem vigyázunk, és túl sokat kutakodunk az új kor zavarai közt, könnyen beleeshetünk abba, hogy szépen fokozatosan kezdjük magunkon is beazonosítani a tüneteket és idővel eljutni oda, hogy önjelölt pszichológusként beteggé nyilvánítjuk magunkat.

A ki- és lemaradástól való félelem úgy tűnik nem csak az online és virtuális világ sajátja (sokan órákat töltenek közösségi oldalakon és naprakészen posztolják életük pillanatait és követik ismerőseik életét és az aktuális híreket, nehogy „lemaradjanak” valamirő), de bizonyos mértékben a női szerepek megélése során is megfigyelhető. Nem kis szerepe van ebben a társadalom által ránk kényszerített elvárásoknak, az életkorokhoz kapcsolt sztereotípiáknak.

Mert hát ugye, sokszor halljuk, látjuk, olvassuk, mondják stb., hogy egy nőnek ……, egy nőnek ebben a korban …., egy vidéki, városi, diplomás, dolgozó, babát váró, gyermekes, elvált, 30-40-50-60 feletti nőnek stb. milyennek kellene lennie, hogy kellene öltözködnie, viselkednie, kommunikálnia, karriert építenie, családod alapítania stb.

És könnyen, nagyon-nagyon könnyen bele tudunk csúszni abba, hogy az elvárásként megfogalmazott vagy sugalmazott dolgok tudatalattink mélyén raktározódva futtatják bennünk a FOMO programokat.

Gyorsan-gyorsan diplomákat gyűjtünk, nehogy lemaradjunk a versenyben, mert hát egy nőnek is meg kell állnia a helyét a munkaerőpiacon (miért enélkül nem tudná?) Gyorsan-gyorsan önfejlesztő tréningek, szemináriumok, spirituális és egyéb technikák segítségével keressük az „Igazit”, hogy prezentálni tudjuk környezetünknek, hogy nem maradtunk ám le. (És mi van, ha valakinek hosszú évek tapasztalata kell ahhoz, akár több partnerrel is, hogy megérjen egy harmonikus párkapcsolatra? ) Gyorsan-gyorsan mindenféle varázskencéket és szereket veszünk, szürrealista és extrém mozgásformákat próbálunk ki, hogy nehogy lemaradjunk arról, hogy mi is örök fiatalok, szexik, csábítók, vadmacskák, és párductestű modellek legyünk. (Mert biztos, hogy az a nőideál?) Gyorsan-gyorsan igyekszünk kismamaként is nem lemaradni az aktuális szülési és divat-trendekről, nehogy kilógjunk a sorból. (Biztos, hogy be kell dőlni a kismama-marketingnek?)

Szóval a FOMO tüneteit elég gyakran és hamar felismerhetjük női szerepeink megélése során is. Ám ami a jó hír, ha már felismertük, nem biztos, hogy „beteggé” nyilvánítva magunkat azonnal terápiára kell rohannunk. Mi van, ha csak megállunk egy pillanatra, elfogadjuk a felismerést, mosolygunk egyet magunkon, és visszahelyezkedve igazi, saját életünkbe folytatjuk tovább a mindennapokat ügyelve arra, hogy ne sodorjon el bennünket többet a FOMO-tornádó. Humorral sok minden megoldható.

Most a 30. héten tört rám is a Kórházi-csomag-FOMO. Van olyan ismerősöm, akinél a 30. héten jött a baba, és többen is javasolták már, hogy „össze kéne készítened a csomagot”. Amikor először hallottam, elég fura képet vághattam, vissza is kérdeztem, hogy milyen csomagot? Nekem akkor még természetes, ösztönös volt, hogy ha majd közeledik az idő, pár hasznos dolgot összerakok és kész. Amúgy is negyed órára van tőlünk a kórház. Életem párja meg amúgy is azonnal mindent be tud szerezni, ha kell. Miért is kéne nekem erre ráparáznom? Na aztán egyre több helyről kaptuk a Csomag-tornádót, és hát szép-nem szép, elsodort. A napokban rámtört az „Úristen mi lesz, még nincsen csomagom, és mi van, ha menni kell, és nem lehetek ilyen felelőtlen, és nem is érzem csomag nélkül biztonságban magamat, és Jézusom mindjárt hisztizek” érzés. Na még az a szerencse, hogy csak kis tornádó volt, mert az első fuvallatnál felismertem (persze ahhoz azért kellett az itthon előadott csomag-monológom, amit a párom végtelen türelemmel hallgatott végig).

Szóval nincs még csomag. És nem is lesz még. Vettünk pár dolgot már persze, de elegem van a Csomag-FOMO-ból, meg az összes női FOMO-ból is. Hiszem azt, hogy mire Angyalka érkezik úgyis minden összeáll, ő tudja, mikor akar jönni, én meg érzem, hogy még nem. Amúgy meg neki a szeretet lesz a fontos, nem az, hogy a hiperszuper szoptatós melltartót és hasleszorítós bugyit és hordom-e. Persze ezek is fontos dolgok, de úgy érzem, nem fogok semmiről lemaradni, ő sem, és minden tőlünk telhetőt meg fog kapni ahhoz, hogy csodás kis élete itt kint is elinduljon. Én is meg fogok kapni mindent ahhoz, hogy nyugalomban, szeretetben és minőségi környezetben élhessem meg a kinti együttlét minden pillanatát. Ja és még a teljes támogatást is megkapjuk végtelen szeretettel-szerelemmel-türelemmel-alázattal apukája és egyben a szerelmem részéről. Akkor meg nem mindegy, hogy miről maradunk le, és miből maradunk ki? Minden úgy jó, ahogy van. Mondják és tanítják is sokan. De hányan jutnak el oda, hogy tényleg így élik az életüket? Hányan tudják a fogyasztói társadalomban is előtérbe helyezni az igazi értékeket a FOMO-jelenség tárgyaival és történéseivel szemben?

Ha visszahelyezkedünk a saját életünkbe, lehet, hogy rájövünk, hogy tényleg az egyszerűségben van a titok, mind gondolkodásban, mind megoldásokban, mind pedig a tárgyakban. Ha pedig nőként is kipróbáljuk azt, hogy az ösztöneinkre és a megérzéseinkre hallgatunk, akkor Igazi Nővé válunk és női erőnkkel ezzel le is győzzük a FOMO-Mumust.

Drága Puncis Angyalka! Te igazi kis ösztönlényecske vagy. Van saját ritmusod, nőiességed és pontosan tudod, hogy miben akarsz részt venni és miben nem. (Ha valamiben nem, akkor olyan kemény lesz a pocakom, hogy azonnal tudom nem jó helyen vagy nem jó emberekkel vagyok, esetleg nem jó gondolatok vannak a fejemben). Őrizd meg a saját egyéniségedet, Te úgy vagy jó, ahogy vagy, emberként és Nőként is. És ha majd itt a kinti világban is elkezded járni az utadat, mi abban fogunk segíteni, hogy ebben melletted álljunk. Saját utad, saját tapasztalataid lesznek, és bízom benne, hogy jó példát tudunk mutatni arra, hogy stabil értékrenddel és hittel le tudsz majd győzni minden FOMO-tornádót!

Vissza a jövőbe

29. hét. Most már látványosan hullámzik és önálló életet él a hasam. Furcsasága mellett azonban olyannyira természetes ez az egész, mintha mindig is így lett volna. Most az írás közben is nézem, hogy éppen merre mozdul el a mi kis Angyalkánk. Most éppen az esti táncóráján vesz részt ritmusos mozgásával. Általában este és éjszaka aktív (biztos készít fel a kevesebb alvásra, mert már az utóbbi hónapban elég jól hozzászoktam a másfél órás intervallumokból álló, 6-7 órás éjszakákhoz). Mondtam is az apukájának, hogy a kis Puncis biztos, hogy azt hiszi Hawaii-on van, mert általában 11-12 óra időeltolódás van most nála (nappal általában alszik).

Most élénken figyel és hallgatózik, bár a billentyűzet pötyögése nem túl izgalmas inger lehet számára. Már türelmetlen kicsit, mert várja az esti simogató-és-anya-majd-apa-masszázs programját. Most már úgy hozzászokott, hogy ha bárhol érintjük meg masszírozó mozdulatokkal a pocakomat, azonnal odaúszik, tartja a kis hátát és élvezi a finom mozdulatokat. Huncut nagyon, mert ha játszunk vele, és a másik oldalon folytatjuk, akkor azonnal átúszik oda. Az esti vizesmasszázst is imádja zuhanyozás közben.

Nem szereti viszont a tömeget, és azokat a helyeket, embereket, akik úgy érzi, már nem visznek sem engem, sem őt előre. Érdekes és hatékony kis radarként, azonnal bekeményíti a hasamat, ha olyannal beszélgetek, olyan helyen vagyok, ami az ő érzékelése szerint nincs ránk jó hatással. Felismertem és most már így ketten jól együttműködünk. Jó páros vagyunk már most, és ami ennél is fontosabb, tüneményes kis családi feeling van esténként, amikor tényleg fizikálisan, mentálisan és lelkileg is ott van velünk. Ő már velünk él. Már bemutattuk neki a családtagokat, meséltünk neki róluk. Még a kis szobájának a berendezésében is segít, hiszen saját kommunikációs nyelve van már.

Az első pillanattól kezdve, hogy kiderült, hogy ő már hozzánk érkezik (nagyjából 6 hetes lehetett akkor), mi már kész családtagnak kezeljük őt. Már 1 mm-es korában simogattuk, próbáltuk kitapintani a kis lakhelyét és beszéltünk hozzá. Nemrég elmondtam neki, hogy majd nemsokára fogunk arról beszélgetni, hogy eljön hamarosan az idő, hogy átköltözik ide ki hozzánk, de ezzel nem fog sok minden változni, sőt csodálatos dolgok várnak rá és ugyanúgy a közelünkben lesz.

Közel egy hónapja egy nagyon kedves segítő „Angyal” az életemben, Éva hozott nekem egy könyvet. Csak úgy. Szerintem valahogy érezte, hogy ez jó lesz most. A könyv Raffai Jenő Lelki köldökzsinór című könyve. Már a téma és az, hogy pszichológiai rögtön vonzott, így még aznap, hogy megkaptam el is kezdtem olvasni. A könyv a pre- és perinatális pszichológiáról és arról szól, hogyan tudjuk születendő gyermekünk életét jobbá tenni, fejlődését segíteni azzal, hogy már a várandóság ideje alatt kapcsolatot teremtünk babánkkal. Sok szülő is leírja tapasztalatát a terápiával kapcsolatban.

Amikor a könyvet elolvastam és benne lévő javasolt gyakorlatokat átnéztem, annyit mondtam gyermekem apjának, hogy nagyon jó ez az egész, de tulajdonképpen mi ezt ösztönből csináljuk hónapok óta. Érdekes volt olvasni arról, hogy azon túl, hogy magunkban is tisztázzuk az új női minőséget, az anyaságot, feldolgozzuk saját korai, esetleg születésélményünket, elbeszélgetünk a méhünkkel, a magzattal, mentális és fizikális kontaktusba kerülünk vele meditáció és masszázs által, különböző érzékszervekre ható dolgokkal fejlesztjük (zene, beszélgetés, fények, mozgás, illatok, ízek). És lám-lám, mi ezt csináljuk hónapok óta. Érdekes volt a családban először a reakció. Volt, aki azt mondta, hogy ha nem ismernélek benneteket, azt hinném nem vagytok normálisak, volt aki természetesnek fogadta. Mi azonban nem foglalkoztunk semmivel, csak ösztönösen, szeretettel már az első pillanattól kezdve készítjük fel az új családtagot a földi életére és már az első pillanattól teljes családtagnak tekintjük. Mindent megbeszélünk vele. Az örömünket, bánatunkat, az üzleti ügyeinket, a saját fejlődésünket, dilemmáinkat. És ő is velünk együtt fejlődik. Elmondhatatlan élmény, amikor apukája a pocakomhoz hajolva megbeszéli vele, hogy nagyon cuki, hogy éjszaka fent van, de neki is és anyukájának is jobb lenne, ha inkább aludna. Na hát a tegnapi éjszaka volt az első az elmúlt közel két hónapban, amit végig tudtam aludni :-) És ezek után lehet, hogy nem vagyunk normálisak (sose voltam az :-) ) De a mi kis családunk így már egy működőképes egységet alkot. Mi már most hárman vagyunk. Még azt sem zárom ki, hogy a fogantatást is ünnepelni fogjuk, nem csak a szülinapot :-) Abban is biztos vagyok, hogy mind a hárman másként fogjuk megélni ezáltal már a születést követő dolgokat is. Természetes lesz ott is minden. Nem könnyű, hanem természetes :-) Mert sokszor csak az ösztöneinkre kellene hallgatni, ami a természetben olyan jól működik, és akkor talán az életünk is könnyebb lenne. Nem olvasok fórumokat, fantasztikus tanácsokat arról, hogy mit kéne ennem, mozognom stb. Ösztönből csinálunk mindent mi hárman. És jobb így nekünk.

Megtanultam el- és befogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nem akarok tökéletes nő, kismama és anya lenni. Mert úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk. És ha a párunk és a babánk úgy szeret, ahogy vagyunk, akkor meg már tudunk a megérzéseinkre, ösztöneinkre hallgatni, könnyebbé, jobbá tenni ezáltal a jelenünket és a jövőnket.

Drága Puncis Angyalka! Ma vettem neked, illetve együtt vettük, mert Te választottad, egy gyönyörű, rózsaszín kis takarót. Tavaszi. Mert te is tavaszi Tündérke leszel. Kis tavaszi Katicabogár, aki majd ott pihen a mellkasunkon a kis takarójában miközben ugyanúgy élvezi a hátsimogatást, mint most. Hiszem azt, hogy életedet szebbé és jobbá fogja tenni az, hogy már apró pici pontocska létedtől kezdve várunk és teljes családtagnak tekintünk.