2015. október 20., kedd

Neked könnyű

Annababa elaludt, este 8 óra van. Szerintem tudja, hogy sok gondolat kavarog a fejemben, ami kikívánkozik. Főként amiatt is, mert legfőbb coachom és mentorom, a párom és a kislányom számtalan olyan helyzet elé állít és biztosít arról, hogy sikerrel veszem majd az akadályokat, amik csak számukra, egy szűk kör számára láthatóak, és melyeknek eredményeként sokszor kapom ismerősöktől azt a mondatot, hogy „neked könnyű”. Hányszor, de hányszor éltem át már azt a legnehezebb pillanatok, viharfelhős időszakok közepette is, hogy akik nem láttak bele az életembe, csak egy szűk tortaszeletet szemléltek belőle távolról, sokszor szavakkal, még többször metakommunikációval fejezték ki fenti véleményüket.


Akkoriban, évekkel ezelőtt végtelenül felbőszített és felidegesített, ha ezt hallottam. Miért gondolják azt, hogy nekem könnyű? Azért mert sikereim vannak anyagilag és üzletileg? Azért mert vannak végzettségeim? Azért mert a szüleim napi 24 órát dolgoztak évtizedeken át, hogy elérjenek valamit? Azért mert pozitívabban gondolkodom? stb.
Nem jöttem rá a válaszra, hiszen én egy más oldaláról láttam az életemet. A küzdelmet, a vég nélküli munkát, melynek eredményének már a kimerültségtől és a végeláthatatlan munkamániámtól már örülni sem tudtam, az óriási csalódásokat párkapcsolatban, barátságokban, a sok-sok sírást, és mindezek hatására az apró pici lépéseket, hogy minden egyes nap tegyek azért, hogy fejlődjek és jobb ember legyek. Az egész egy szélmalomharcnak tűnt. Minél jobban dolgoztam magamon, annál nagyobb pofonok jöttek. Zuhanórepülés, anyagi csőd, szembesülés azzal, hogy mások általi befolyásra olyan döntések születtek, melyek ripittyára törték az addig felépített hírnevet, üzleti és baráti kapcsolatokat, és szembesülés azzal, hogy vannak, akik a mai napig nem bocsátottak meg a hibáim miatt, és lehet, hogy soha nem is fognak. Mentális, érzelmi és lelki összeomlás.
De! Mindig van új kezdet! És egyszer a vihar is elvonul, főleg ha még dolgozunk is azon, hogy kikeveredjünk az esőfelhők alól. Nehéz volt? Nagyon. Elmondhatatlanul nehéz volt minden egyes nap. Néha elfárad az ember, nem is néha … nagyon sokszor. Nem látja, hogy egyszer majd megfordul a széljárás, csak hiszi. És amikor már azt hinné, hogy elindultak a dolgok, na akkor jönnek az igazi pofonok, újabb leckék, hogy igazán új életet akarunk-e kezdeni, és felismerjük-e a korábbi hibáinkat, vagy újból ugyanabba a folyóba lépünk. És a sok-sok lecke kipipálása után a múlt viharfelhői kezdtek elvonulni. Ezt akkor, abban a pillanatban érzékelhetetlen volt. A rendszeres időközönkénti visszatekintés azonban mindig erőt ad, hisz összegezhetjük, hogy haladtunk … még ha nem is olyan tempóban, amit a mai világ diktál.
Annababa felsírt és megetettem. Visszazökkentett a jelenbe :) , és jelezte, hogy itt van, MOST van, és hogy a múlt felidézése után vegyem észre, hogy érkezésével, a jelenlegi életemmel már mennyit haladtam :)
Tegnap beszéltem egy nagyon jó barátommal. Szilárddal évek óta követjük egymás útját. Ő az, aki a viharfelhők előtt ismert meg, és ő az, aki a vihart túlélve is azt látja bennem, aki vagyok. És, most, hogy végiggondolom a régi identitás elvesztése a legjobb dolog, ami egy emberrel történhet, jöjjön ez anyagi veszteség, párkapcsolati krízis, üzleti veszteségek és egyéb formában. Ha az élet leszedi rólunk a régi identitásdarabokat, azzal együtt azok is eltűnnek az életünkből, akik csak amiatt voltak a közelünkben, és nem látták mögötte az igazi énünket. Szilárd látta … és még páran igen. Pont elég ahhoz, hogy azokkal kezdjen el az ember építkezni, akikkel stabil alapot lehet építeni, amit nem tud majd elfújni az első szélvihar. A párom is akkor jött az életembe, amikor szinte már enyhe öniróniával megfogalmaztam magamnak, hogy ha valakinek most így is kellek, akkor ő az igazi, annyi minden „takarítanivaló” volt akkoriban körülöttem.
Szilárd köszönöm az inspirációt, amit adtál, és amit mindig adsz, amikor csak beszélünk! :)
Köszönöm neked és azoknak, akik azt látják, aki vagyok, hogy vagytok! :)
Ti vagytok azok, akik megtanítottatok arra, hogy „aki az igazi énedet látja, az hozzád beszél, nem az identitásodhoz”.
A számtalan technika, eszköz azonban, amit fejlődésem érdekében használtam mind eltörpül amellett, amikor felteszem magamnak azt a kérdést, hogy: Ha a gyermekem az adott pillanatban látna/hallana stb. büszke lenne-e rám, jó példát mutatnék-e neki a cselekedetemmel, szavaimmal, értékrendemmel? Ennyi. Kell ennél több?
Így már mosolyogva lehet IGEN-nel válaszolni azoknak, akik azt mondják, hogy „neked könnyű”. Mert belül tudjuk, hogy igen, most már sokkal könnyebb, mint volt, minden nap egy újrakezdés a könnyebbé tételre, és hogy emögött egy mély és nehéz munka áll, mellyel egy olyan értékrendbeli-mentális-érzelmi-anyagi alapot teremtünk, melyre stabilan tudjuk felépíteni családunk jelenét és jövőjét. Köszönöm a két főcoachnak, hogy nap mint nap hisznek és bíznak bennem! :)


2015. október 1., csütörtök

„Tudsz nekem segíteni?” „Persze, szívesen.” – Avagy a segítő drive esete a kihasználtsággal

„Tudsz nekem segíteni?”, „Veled szívesen együttműködnék!”, „Dolgozzunk együtt!”, „Te ehhez olyan jól értesz.”, „Nem szeretném, ha azt éreznéd, hogy kihasznállak.”, „”Van valami ötleted arra, hogy…?” „Kíváncsi vagyok a véleményedre, te mit csinálnál?”
Ezek és sok más mondat az, melyek varázserővel rendelkezve sokunknál – főleg nőknél – kiválthatják azt az érzést, melyre szolgálatkészen ugorva egy veszélyes csapdába eshetünk.
És hogy mi ez a csapda? A kihasználtság és az abból fakadó negatív érzelmi spirál.
A segítési vágyra és néha a szakmai egóra is hatva a mondat használóit szinte elsodorja az a lelkesedés, mely ilyenkor kezdetben előtör a később már magát kihasználtnak nevezett egyénen.
Mert ugye szinte kódolva vagyunk arra, hogy segítsünk másokon, ami alapjában véve egy természetes és értékrendileg is elfogadott viselkedés. Ám segítési hajlamunk sokszor olyan erős érzelmi reakcióként nyilvánul meg, melynek révén üzletileg beleeshetünk abba a csapdába, hogy ellenérték nélkül teszünk meg másoknak dolgokat, adunk tanácsot vagy szélsőséges esetben válunk mások céljai megvalósításán dolgozó igáslovakká.



Hogyan lehet felismerni azt, ha éppen ezen az úton haladunk?
Először is érdemes végiggondolni, hogy a fent idézett mondatokra milyen reakciókat adunk. Ha végig gondolva múltbeli tapasztalatainkat arra jutunk, hogy szinte azonnal – akár a szenvedélyes lelkesedést is megélve – a másik rendelkezésére állunk, akkor nagy a veszélye annak, hogy önmagunkat utólag már nem kívánatos helyzetbe sodorjuk.
Ha már benne vagyunk bizonyos akár üzleti, baráti folyamatokban, nézzük meg, hogy a „segítségünk” valóban időszakos, szükséges az adott helyzetben vagy kezdünk egy spirálba bekerülni, ahol folyamatosan igénybe veszik (vagy rendelkezésre bocsátjuk) időnket, energiánkat, tudásunkat.
Ha sokszor fog el minket az az érzés, hogy a végzett tevékenységért „mások pénzt kapnak”, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy túl vagyunk már az önzetlen segítségnyújtás határán és szépen belesétáltunk a saját vagy a kihasználó által teremtett számunkra már kellemetlen helyzetbe.
A későbbi helyzetekre felkészülve érdemes megnézni azt is, hogy milyen jelei lehetnek annak, ha valaki kihasznál másokat. Ezt tudatosítva már felismerhetjük a vészjósló helyzeteket és némi önismerettel felvértezve és hatékony kommunikációt alkalmazva megvédhetjük magunkat.
Az egyik tipikus jel a kihasználó viselkedésében, hogy hajlamos a kommunikációjában ledegradálni saját magát, a tevékenységét, hogy ezzel a segítő szándékot kiváltsa.
Sokszor előfordul, hogy a másik felet magasztalják („te ezt is tudod?”, „de jó, hogy ebben is ilyen ügyes vagy”, „hatalmas tudásod van” stb.) ezzel annak ego-jára hatva, ami által kiváltódik egy bizonyítási vágy a másik félben, így fentiek igazolására azonnal cselekedni kezd.
Az adás-elfogadás egyensúly témakörével sok esetben találkozhatunk. Egy stabil értékrendű ember tisztában van azzal, hogy tud adni, önzetlenül is, és tud elfogadni is. 
(Fontos megkülönböztetni az önzetlen segítséget - amit belső emberi indíttatásból önszántunkból, nyújtunk - attól, amit fentiek alapján kihasználásnak nevezünk. )
Üzleti könyvekben gyakran előforduló instrukciók, hogy először adj, mindig adj többet, mint amit te kapsz. Nem az elvekkel van a probléma, hanem azzal, ha az adás mögött „elvárják” az ellenszolgáltatást. Mert ilyenkor az, aki kap, a hála helyett lelkiismeret-furdalást érezve görcsösen azon fog dolgozni, hogy viszontadjon, legalább a kapott értékben. És ez egy olyan kör, amiből nincs kiszállás, hacsak fel nem ismerjük, hogy mi van a függöny mögött.

Miért is hagyjuk mindezt?
Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy becsüljük-e magunkat annyira, hogy tudjuk a saját értékünket emberileg és anyagilag is (üzleti szolgáltatások, tudás átadás esetén)? Képesek vagyunk-e arra, hogy kiálljunk saját magunkért, az időnkért, energiánkért, pénzünkért, és belső és anyagi értékeinket ismerve meg merjük-e kérni ennek az árát vagy merünk-e nemet mondani?
Merünk-e úgy kiállni magunkért, hogy adott esetben ezzel a másik féllel való baráti vagy üzleti kapcsolatot kockáztatjuk? (Korrekt üzleti kapcsolatokban ugyanakkor elő sem fordul, hogy a másik fél ne adna ellenszolgáltatást automatikusan az elvégzett munkáért vagy kért segítségért, illetve nincs túllépve az a bizonyos határ)

Hogyan is kezeljük mindezt?
Elsősorban ismerjük fel, ha rendszeresen ilyen helyzetekbe keveredünk. Érdemes fentiek alapján végiggondolni, hogy azok, akik eddig kihasználtak bennünket, hogy kommunikáltak, hogy viselkedtek.
Majd ezt követően – ahogy a régi bölcsesség mondja: azt használják ki, aki hagyja magát – kezdjünk el változtatni viselkedésünkön.
Érdemes tudatosan figyelni arra, hogy ha valaki segítséget kér tőlünk, vagy együtt dolgozunk vele, hogy a pontos kereteket már az elején meghatározzuk.
A keretek vonatkozhatnak időre (mennyi időm van segíteni), témára (miben fogok segíteni, együttműködni, együtt dolgozni), pénzre (mindezt mennyiért teszem). 
Ha a keretek pontos meghatározás előre nem történik meg, az esetek döntő többségében később már nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen konfliktus, és rossz érzések nélkül kezelni a helyzetet.
Ha segítő, tanácsadó szakmában tevékenykedünk, akkor pedig érdemes tisztázni a másik féllel, hogy az általa felhozott téma már a szakmánkat érinti, szívesen segítünk neki és várjuk szeretettel egy konzultációra/ülésre stb. egy előre megbeszélt időpontban.
Szakmai életünkben a személyes márkaépítésben egy fontos pont, hogy MI döntsük el azt, hogy kinek adunk ingyen tanácsot, segítséget, terméket stb.

Az objektivitás és a helyzetek saját magunkban való megérlelése (alszunk rá egyet) még inkább segíthet abban, hogy megtaláljuk életünkben az egyensúlyt az önzetlen segítségnyújtás és a szolgáltatás-ellenszolgáltatás közt.