Neked könnyű

Annababa elaludt, este 8 óra van. Szerintem tudja, hogy sok gondolat kavarog a fejemben, ami kikívánkozik. Főként amiatt is, mert legfőbb coachom és mentorom, a párom és a kislányom számtalan olyan helyzet elé állít és biztosít arról, hogy sikerrel veszem majd az akadályokat, amik csak számukra, egy szűk kör számára láthatóak, és melyeknek eredményeként sokszor kapom ismerősöktől azt a mondatot, hogy „neked könnyű”. Hányszor, de hányszor éltem át már azt a legnehezebb pillanatok, viharfelhős időszakok közepette is, hogy akik nem láttak bele az életembe, csak egy szűk tortaszeletet szemléltek belőle távolról, sokszor szavakkal, még többször metakommunikációval fejezték ki fenti véleményüket.

Akkoriban, évekkel ezelőtt végtelenül felbőszített és felidegesített, ha ezt hallottam. Miért gondolják azt, hogy nekem könnyű? Azért mert sikereim vannak anyagilag és üzletileg? Azért mert vannak végzettségeim? Azért mert a szüleim napi 24 órát dolgoztak évtizedeken át, hogy elérjenek valamit? Azért mert pozitívabban gondolkodom? stb.

Nem jöttem rá a válaszra, hiszen én egy más oldaláról láttam az életemet. A küzdelmet, a vég nélküli munkát, melynek eredményének már a kimerültségtől és a végeláthatatlan munkamániámtól már örülni sem tudtam, az óriási csalódásokat párkapcsolatban, barátságokban, a sok-sok sírást, és mindezek hatására az apró pici lépéseket, hogy minden egyes nap tegyek azért, hogy fejlődjek és jobb ember legyek. Az egész egy szélmalomharcnak tűnt. Minél jobban dolgoztam magamon, annál nagyobb pofonok jöttek. Zuhanórepülés, anyagi csőd, szembesülés azzal, hogy mások általi befolyásra olyan döntések születtek, melyek ripittyára törték az addig felépített hírnevet, üzleti és baráti kapcsolatokat, és szembesülés azzal, hogy vannak, akik a mai napig nem bocsátottak meg a hibáim miatt, és lehet, hogy soha nem is fognak. Mentális, érzelmi és lelki összeomlás.

De! Mindig van új kezdet! És egyszer a vihar is elvonul, főleg ha még dolgozunk is azon, hogy kikeveredjünk az esőfelhők alól. Nehéz volt? Nagyon. Elmondhatatlanul nehéz volt minden egyes nap. Néha elfárad az ember, nem is néha … nagyon sokszor. Nem látja, hogy egyszer majd megfordul a széljárás, csak hiszi. És amikor már azt hinné, hogy elindultak a dolgok, na akkor jönnek az igazi pofonok, újabb leckék, hogy igazán új életet akarunk-e kezdeni, és felismerjük-e a korábbi hibáinkat, vagy újból ugyanabba a folyóba lépünk. És a sok-sok lecke kipipálása után a múlt viharfelhői kezdtek elvonulni. Ezt akkor, abban a pillanatban érzékelhetetlen volt. A rendszeres időközönkénti visszatekintés azonban mindig erőt ad, hisz összegezhetjük, hogy haladtunk … még ha nem is olyan tempóban, amit a mai világ diktál.

Annababa felsírt és megetettem. Visszazökkentett a jelenbe :) , és jelezte, hogy itt van, MOST van, és hogy a múlt felidézése után vegyem észre, hogy érkezésével, a jelenlegi életemmel már mennyit haladtam :)

Tegnap beszéltem egy nagyon jó barátommal. Szilárddal évek óta követjük egymás útját. Ő az, aki a viharfelhők előtt ismert meg, és ő az, aki a vihart túlélve is azt látja bennem, aki vagyok. És, most, hogy végiggondolom a régi identitás elvesztése a legjobb dolog, ami egy emberrel történhet, jöjjön ez anyagi veszteség, párkapcsolati krízis, üzleti veszteségek és egyéb formában. Ha az élet leszedi rólunk a régi identitásdarabokat, azzal együtt azok is eltűnnek az életünkből, akik csak amiatt voltak a közelünkben, és nem látták mögötte az igazi énünket. Szilárd látta … és még páran igen. Pont elég ahhoz, hogy azokkal kezdjen el az ember építkezni, akikkel stabil alapot lehet építeni, amit nem tud majd elfújni az első szélvihar. A párom is akkor jött az életembe, amikor szinte már enyhe öniróniával megfogalmaztam magamnak, hogy ha valakinek most így is kellek, akkor ő az igazi, annyi minden „takarítanivaló” volt akkoriban körülöttem.

Szilárd köszönöm az inspirációt, amit adtál, és amit mindig adsz, amikor csak beszélünk! :)

Köszönöm neked és azoknak, akik azt látják, aki vagyok, hogy vagytok! :)

Ti vagytok azok, akik megtanítottatok arra, hogy „aki az igazi énedet látja, az hozzád beszél, nem az identitásodhoz”.

A számtalan technika, eszköz azonban, amit fejlődésem érdekében használtam mind eltörpül amellett, amikor felteszem magamnak azt a kérdést, hogy: Ha a gyermekem az adott pillanatban látna/hallana stb. büszke lenne-e rám, jó példát mutatnék-e neki a cselekedetemmel, szavaimmal, értékrendemmel? Ennyi. Kell ennél több?

Így már mosolyogva lehet IGEN-nel válaszolni azoknak, akik azt mondják, hogy „neked könnyű”. Mert belül tudjuk, hogy igen, most már sokkal könnyebb, mint volt, minden nap egy újrakezdés a könnyebbé tételre, és hogy emögött egy mély és nehéz munka áll, mellyel egy olyan értékrendbeli-mentális-érzelmi-anyagi alapot teremtünk, melyre stabilan tudjuk felépíteni családunk jelenét és jövőjét. Köszönöm a két főcoachnak, hogy nap mint nap hisznek és bíznak bennem! :)