Neked könnyű

Annababa elaludt, este 8 óra van. Szerintem tudja, hogy sok gondolat kavarog a fejemben, ami kikívánkozik. Főként amiatt is, mert legfőbb coachom és mentorom, a párom és a kislányom számtalan olyan helyzet elé állít és biztosít arról, hogy sikerrel veszem majd az akadályokat, amik csak számukra, egy szűk kör számára láthatóak, és melyeknek eredményeként sokszor kapom ismerősöktől azt a mondatot, hogy „neked könnyű”. Hányszor, de hányszor éltem át már azt a legnehezebb pillanatok, viharfelhős időszakok közepette is, hogy akik nem láttak bele az életembe, csak egy szűk tortaszeletet szemléltek belőle távolról, sokszor szavakkal, még többször metakommunikációval fejezték ki fenti véleményüket.

Akkoriban, évekkel ezelőtt végtelenül felbőszített és felidegesített, ha ezt hallottam. Miért gondolják azt, hogy nekem könnyű? Azért mert sikereim vannak anyagilag és üzletileg? Azért mert vannak végzettségeim? Azért mert a szüleim napi 24 órát dolgoztak évtizedeken át, hogy elérjenek valamit? Azért mert pozitívabban gondolkodom? stb.

Nem jöttem rá a válaszra, hiszen én egy más oldaláról láttam az életemet. A küzdelmet, a vég nélküli munkát, melynek eredményének már a kimerültségtől és a végeláthatatlan munkamániámtól már örülni sem tudtam, az óriási csalódásokat párkapcsolatban, barátságokban, a sok-sok sírást, és mindezek hatására az apró pici lépéseket, hogy minden egyes nap tegyek azért, hogy fejlődjek és jobb ember legyek. Az egész egy szélmalomharcnak tűnt. Minél jobban dolgoztam magamon, annál nagyobb pofonok jöttek. Zuhanórepülés, anyagi csőd, szembesülés azzal, hogy mások általi befolyásra olyan döntések születtek, melyek ripittyára törték az addig felépített hírnevet, üzleti és baráti kapcsolatokat, és szembesülés azzal, hogy vannak, akik a mai napig nem bocsátottak meg a hibáim miatt, és lehet, hogy soha nem is fognak. Mentális, érzelmi és lelki összeomlás.

De! Mindig van új kezdet! És egyszer a vihar is elvonul, főleg ha még dolgozunk is azon, hogy kikeveredjünk az esőfelhők alól. Nehéz volt? Nagyon. Elmondhatatlanul nehéz volt minden egyes nap. Néha elfárad az ember, nem is néha … nagyon sokszor. Nem látja, hogy egyszer majd megfordul a széljárás, csak hiszi. És amikor már azt hinné, hogy elindultak a dolgok, na akkor jönnek az igazi pofonok, újabb leckék, hogy igazán új életet akarunk-e kezdeni, és felismerjük-e a korábbi hibáinkat, vagy újból ugyanabba a folyóba lépünk. És a sok-sok lecke kipipálása után a múlt viharfelhői kezdtek elvonulni. Ezt akkor, abban a pillanatban érzékelhetetlen volt. A rendszeres időközönkénti visszatekintés azonban mindig erőt ad, hisz összegezhetjük, hogy haladtunk … még ha nem is olyan tempóban, amit a mai világ diktál.

Annababa felsírt és megetettem. Visszazökkentett a jelenbe :) , és jelezte, hogy itt van, MOST van, és hogy a múlt felidézése után vegyem észre, hogy érkezésével, a jelenlegi életemmel már mennyit haladtam :)

Tegnap beszéltem egy nagyon jó barátommal. Szilárddal évek óta követjük egymás útját. Ő az, aki a viharfelhők előtt ismert meg, és ő az, aki a vihart túlélve is azt látja bennem, aki vagyok. És, most, hogy végiggondolom a régi identitás elvesztése a legjobb dolog, ami egy emberrel történhet, jöjjön ez anyagi veszteség, párkapcsolati krízis, üzleti veszteségek és egyéb formában. Ha az élet leszedi rólunk a régi identitásdarabokat, azzal együtt azok is eltűnnek az életünkből, akik csak amiatt voltak a közelünkben, és nem látták mögötte az igazi énünket. Szilárd látta … és még páran igen. Pont elég ahhoz, hogy azokkal kezdjen el az ember építkezni, akikkel stabil alapot lehet építeni, amit nem tud majd elfújni az első szélvihar. A párom is akkor jött az életembe, amikor szinte már enyhe öniróniával megfogalmaztam magamnak, hogy ha valakinek most így is kellek, akkor ő az igazi, annyi minden „takarítanivaló” volt akkoriban körülöttem.

Szilárd köszönöm az inspirációt, amit adtál, és amit mindig adsz, amikor csak beszélünk! :)

Köszönöm neked és azoknak, akik azt látják, aki vagyok, hogy vagytok! :)

Ti vagytok azok, akik megtanítottatok arra, hogy „aki az igazi énedet látja, az hozzád beszél, nem az identitásodhoz”.

A számtalan technika, eszköz azonban, amit fejlődésem érdekében használtam mind eltörpül amellett, amikor felteszem magamnak azt a kérdést, hogy: Ha a gyermekem az adott pillanatban látna/hallana stb. büszke lenne-e rám, jó példát mutatnék-e neki a cselekedetemmel, szavaimmal, értékrendemmel? Ennyi. Kell ennél több?

Így már mosolyogva lehet IGEN-nel válaszolni azoknak, akik azt mondják, hogy „neked könnyű”. Mert belül tudjuk, hogy igen, most már sokkal könnyebb, mint volt, minden nap egy újrakezdés a könnyebbé tételre, és hogy emögött egy mély és nehéz munka áll, mellyel egy olyan értékrendbeli-mentális-érzelmi-anyagi alapot teremtünk, melyre stabilan tudjuk felépíteni családunk jelenét és jövőjét. Köszönöm a két főcoachnak, hogy nap mint nap hisznek és bíznak bennem! :)

„Tudsz nekem segíteni?” „Persze, szívesen.” – Avagy a segítő drive esete a kihasználtsággal

„Tudsz nekem segíteni?”, „Veled szívesen együttműködnék!”, „Dolgozzunk együtt!”, „Te ehhez olyan jól értesz.”, „Nem szeretném, ha azt éreznéd, hogy kihasznállak.”, „”Van valami ötleted arra, hogy…?” „Kíváncsi vagyok a véleményedre, te mit csinálnál?”

Ezek és sok más mondat az, melyek varázserővel rendelkezve sokunknál – főleg nőknél – kiválthatják azt az érzést, melyre szolgálatkészen ugorva egy veszélyes csapdába eshetünk.

És hogy mi ez a csapda? A kihasználtság és az abból fakadó negatív érzelmi spirál.

A segítési vágyra és néha a szakmai egóra is hatva a mondat használóit szinte elsodorja az a lelkesedés, mely ilyenkor kezdetben előtör a később már magát kihasználtnak nevezett egyénen.

Mert ugye szinte kódolva vagyunk arra, hogy segítsünk másokon, ami alapjában véve egy természetes és értékrendileg is elfogadott viselkedés. Ám segítési hajlamunk sokszor olyan erős érzelmi reakcióként nyilvánul meg, melynek révén üzletileg beleeshetünk abba a csapdába, hogy ellenérték nélkül teszünk meg másoknak dolgokat, adunk tanácsot vagy szélsőséges esetben válunk mások céljai megvalósításán dolgozó igáslovakká.

Hogyan lehet felismerni azt, ha éppen ezen az úton haladunk?

Először is érdemes végiggondolni, hogy a fent idézett mondatokra milyen reakciókat adunk. Ha végig gondolva múltbeli tapasztalatainkat arra jutunk, hogy szinte azonnal – akár a szenvedélyes lelkesedést is megélve – a másik rendelkezésére állunk, akkor nagy a veszélye annak, hogy önmagunkat utólag már nem kívánatos helyzetbe sodorjuk.

Ha már benne vagyunk bizonyos akár üzleti, baráti folyamatokban, nézzük meg, hogy a „segítségünk” valóban időszakos, szükséges az adott helyzetben vagy kezdünk egy spirálba bekerülni, ahol folyamatosan igénybe veszik (vagy rendelkezésre bocsátjuk) időnket, energiánkat, tudásunkat.

Ha sokszor fog el minket az az érzés, hogy a végzett tevékenységért „mások pénzt kapnak”, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy túl vagyunk már az önzetlen segítségnyújtás határán és szépen belesétáltunk a saját vagy a kihasználó által teremtett számunkra már kellemetlen helyzetbe.

A későbbi helyzetekre felkészülve érdemes megnézni azt is, hogy milyen jelei lehetnek annak, ha valaki kihasznál másokat. Ezt tudatosítva már felismerhetjük a vészjósló helyzeteket és némi önismerettel felvértezve és hatékony kommunikációt alkalmazva megvédhetjük magunkat.

Az egyik tipikus jel a kihasználó viselkedésében, hogy hajlamos a kommunikációjában ledegradálni saját magát, a tevékenységét, hogy ezzel a segítő szándékot kiváltsa.

Sokszor előfordul, hogy a másik felet magasztalják („te ezt is tudod?”, „de jó, hogy ebben is ilyen ügyes vagy”, „hatalmas tudásod van” stb.) ezzel annak ego-jára hatva, ami által kiváltódik egy bizonyítási vágy a másik félben, így fentiek igazolására azonnal cselekedni kezd.

Az adás-elfogadás egyensúly témakörével sok esetben találkozhatunk. Egy stabil értékrendű ember tisztában van azzal, hogy tud adni, önzetlenül is, és tud elfogadni is. 

(Fontos megkülönböztetni az önzetlen segítséget - amit belső emberi indíttatásból önszántunkból, nyújtunk - attól, amit fentiek alapján kihasználásnak nevezünk. )

Üzleti könyvekben gyakran előforduló instrukciók, hogy először adj, mindig adj többet, mint amit te kapsz. Nem az elvekkel van a probléma, hanem azzal, ha az adás mögött „elvárják” az ellenszolgáltatást. Mert ilyenkor az, aki kap, a hála helyett lelkiismeret-furdalást érezve görcsösen azon fog dolgozni, hogy viszontadjon, legalább a kapott értékben. És ez egy olyan kör, amiből nincs kiszállás, hacsak fel nem ismerjük, hogy mi van a függöny mögött.

Miért is hagyjuk mindezt?

Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy becsüljük-e magunkat annyira, hogy tudjuk a saját értékünket emberileg és anyagilag is (üzleti szolgáltatások, tudás átadás esetén)? Képesek vagyunk-e arra, hogy kiálljunk saját magunkért, az időnkért, energiánkért, pénzünkért, és belső és anyagi értékeinket ismerve meg merjük-e kérni ennek az árát vagy merünk-e nemet mondani?

Merünk-e úgy kiállni magunkért, hogy adott esetben ezzel a másik féllel való baráti vagy üzleti kapcsolatot kockáztatjuk? (Korrekt üzleti kapcsolatokban ugyanakkor elő sem fordul, hogy a másik fél ne adna ellenszolgáltatást automatikusan az elvégzett munkáért vagy kért segítségért, illetve nincs túllépve az a bizonyos határ)

Hogyan is kezeljük mindezt?

Elsősorban ismerjük fel, ha rendszeresen ilyen helyzetekbe keveredünk. Érdemes fentiek alapján végiggondolni, hogy azok, akik eddig kihasználtak bennünket, hogy kommunikáltak, hogy viselkedtek.

Majd ezt követően – ahogy a régi bölcsesség mondja: azt használják ki, aki hagyja magát – kezdjünk el változtatni viselkedésünkön.

Érdemes tudatosan figyelni arra, hogy ha valaki segítséget kér tőlünk, vagy együtt dolgozunk vele, hogy a pontos kereteket már az elején meghatározzuk.

A keretek vonatkozhatnak időre (mennyi időm van segíteni), témára (miben fogok segíteni, együttműködni, együtt dolgozni), pénzre (mindezt mennyiért teszem). 

Ha a keretek pontos meghatározás előre nem történik meg, az esetek döntő többségében később már nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen konfliktus, és rossz érzések nélkül kezelni a helyzetet.

Ha segítő, tanácsadó szakmában tevékenykedünk, akkor pedig érdemes tisztázni a másik féllel, hogy az általa felhozott téma már a szakmánkat érinti, szívesen segítünk neki és várjuk szeretettel egy konzultációra/ülésre stb. egy előre megbeszélt időpontban.

Szakmai életünkben a személyes márkaépítésben egy fontos pont, hogy MI döntsük el azt, hogy kinek adunk ingyen tanácsot, segítséget, terméket stb.

Az objektivitás és a helyzetek saját magunkban való megérlelése (alszunk rá egyet) még inkább segíthet abban, hogy megtaláljuk életünkben az egyensúlyt az önzetlen segítségnyújtás és a szolgáltatás-ellenszolgáltatás közt.

Anyaegyetem, avagy felvételi vizsga egy újabb szakra

Decemberi stressz a megoldandó feladatok miatt,szakdolgozat írás, kiskutya halála, két hét influenza, államvizsga, építkezés …. hát most hogy írom, és visszagondolok egy is sok úgy, hogy az embernek egy tüneményes Angyalka lakik a pocakjában, hát még ez így mind. És a stresszel való megküzdési stratégiák a hormonok tombolása, a mozgás lassulása, a megváltozott érzelmi, fizikális és mentális állapot közepette nem mindig működőképesek … legalábbis a korábbi módszerek nem.

Mindezek hatására én azt a módszert alkalmaztam (persze tudat alatt), hogy még több dolgot terveztem be, hogy még véletlenül se kelljen beletemetkeznem a fájdalomba, az elém tornyosuló feladatokba és az egyes emberi kapcsolatokban való csalódásomba. Na, hát nem működik kedves éppen várandós vagy majd leendő kismamák. Nem vettem vissza a tempóból, holott éreztem, hogy nem biztos, hogy nekem most még el kéne mennem egy 5 napos képzésre, nem biztos, hogy még be kéne vállalnom kétszer két nap tréning megtartását, nem biztos, hogy Duracell nyúl módjára kéne ide-oda szaladgálnom, hogy a hivatalos ügyeket intézzem.

Valahogy igyekeztem túlmenni a december és a január rám nehezedő terhein, és mintha – éppen ahogy közeledik az időpont – beparáztam volna attól, hogy Atyaúristenénmostakkoranyaleszekéseztmosthogyésbiztoshogyénerrefelvagyokkészülveésméltóvagyokráéskülönbenis.

Persze két hete még nem voltam ennyire tisztában a saját érzéseimmel, sőt, az ember hajlamos magának is hazudni (bár igyekszem egyre ritkábban és egyre rövidebb ideig, mert jobban járok, ha belenézek a saját tükrömbe J ) .

Na szóval mindezek hatására elmentünk a választott orvosunkhoz és végtelen nyugalommal és szakértelemmel közölte, hogy két hét alatt nem nőtt eleget a baba, amúgy minden ok, de hát pár napra be kéne feküdni a kórházba.

És kezdődött a tanítás J Indult onnan, hogy ha valakinek, hát nekem aztán óriási kórházfóbiám volt. Fel sem fogtam mi történik ott és akkor, és annyit tudtam csak kialkudni, hogy ne azonnal, hanem két napra rá kelljen befeküdni. Persze sírás, félelem, ijedelem és egyéb finomságok után közel egy napomba telt, amíg leérveltem magamnak, hogy ez most miért lesz jó és megbarátkoztam a megváltoztathatatlannal.

Szerda reggel sodródva az eseményekkel sikerült becuccolnom a terhespathológia egyik szobájába, miután már túl voltam az első un. tüdőérlelő injekción. Hála a jó égnek az én édes párom polihisztor mentalitásával azonnal kiképezte magát és megnyugtatott, hogy a beutalt várandós nők nagy részének ezt beadják, így nincs okom aggodalomra. (Attól még persze aggódtam J ).

Két nap ctg és ultrahang után – a végtelenül kedves és szórakoztató szobatársak, a nyugalom, a magamba szállás és elgondolkodás hatására – érdekes módon az én édes babócám is azonnal elkezdett rendesen nőni. Sőt, most 6 nap után 10x annyit nőtt, mint előtte két hét alatt!

Sok mindent végiggondoltam ebben a pár napban. Átértékeltem dolgokat, megnyugodtam, jobban kiállok magamért és rájöttem, hogy igenis méltó vagyok az anyaságra, ez a szerep jön most az életemben, erre hangolódom, nem áll meg az élet, ha nem mindent én kontrollálok és intézek, nem kell, hogy bűntudatom legyen, ha éppen csak pihenek, olvasok, fekszem, nyugalomban vagyok. Küzdelmes belső munka volt, de lehet, hogy aki hosszú-hosszú évekig a karrierépítéssel, szakmai dolgokkal van elfoglalva, az éppen ezekben a témákban kapja a feladatait és a leckéit. Engem ki kellett, hogy vegyen az élet a „forgalomból” ahhoz, hogy ezekre ráeszméljek. És amikor az első ultrahangon megtudtam, hogy Angyalka mennyit nőtt, azonnal elsírtam magamat, én, aki korábban azért kordában tudtam tartani az ilyen érzéseimet. Hát igen, új Főnök és új szerep érkezik az életembe. Átalakuláson megyek keresztül, ami néha felemelő és csodálatos, néha küzdelmes és fájdalmas, de a végeredmény biztos, hogy olyan lesz, amilyenről álmodni sem mertem volna… J

Kedves Nőtársak és persze Férfiak is! Legyünk türelmesek magunkkal, ha tanítást hoz az élet, engedjük el ilyenkor az irányítást, hiszen ha megyünk az eseményekkel, megnyugszunk, akkor sokkal jobban tudunk figyelni a jelekre, amik megmutatják, mit kell megtanulnunk.

Végtelenül hálás vagyok Juditnak, az egyik szobatársamnak, aki negyedik gyerekét várva megmutatta, hogy küzdelmes utat végigjárva is mennyire jól meg lehet teremteni a boldog családi közeget. Köszönöm Annamarinak, a másik szobatársamnak, hogy megmutatta nekem azt, hogy igenis jó úton járok, ha elfogadással szeretettel közelítek másokhoz, mögé nézek a dolgoknak, hiszen nem minden és mindenki az, aminek látszik (ő éppen most szül, amihez Áldást kívánok neki). Köszönöm Nórinak, hogy az elkövetkező hetekre utat mutatott és egyben tükröt, hogy a magamfajták is jó anyák lesznek J

Köszönöm Zitának, Editkének, Marcsinak és az összes osztályon dolgozó szülésznőnek és nővérnek, hogy emberségükkel, barátságukkal példát mutatnak, hogy szakemberhiány és végtelenül sok munka közepette is mindig van egy kedves szavuk a páciensekhez!

Köszönöm Gabi szülésznőnek, hogy azzal, hogy rám ijesztett, megtanított arra, hogy ne hagyjam, hogy kibillentsenek, higgyek magamban, a jóban, a megérzéseimben.

És persze köszönöm Belics doktor úrnak (nálunk otthon csak B-Doktor :) ), aki profi szakmai munkát végezve egyben terápiás kezelést is adott azzal, hogy beutalt (persze remélem ma hazaenged J ).

Közhely, hogy nem véletlenül történnek a dolgok, de ha a történések hatására tényleg adunk magunknak időt arra, hogy a dolgok mélyére, mögé nézzünk, egyre inkább látni és érezni fogjuk az éppen megtanulandó leckénket.

Visszaszámlálás van márciusig és egyben csak babára hangolódás és nyugalom.

Bízom benne, hogy átmentem a vizsgán és kérem a Jóistent, hogy minden a legjobban alakuljon.

Drága Angyalka! Tudom, hogy jól vagy és azt is, hogy érzed, hogy most már csak Rád figyelek! Nem volt egyszerű neked sem az elmúlt két hónap. Szükséged van Rám és most már Édesapáddal csak arra készülünk, hogy a lehető legnagyobb szeretetben és nyugalomban várhassuk az érkezésedet. Képzeld, mindent intéz nélkülem is! Már kész az ágyacskád, a pelenkázód, gyönyörű kis lámpák lesznek a szobádban, kaptam apától fotelt is, és most azt szeretné, ha együtt elmennénk, hogy vegyünk még egy-két dolgot a szobádba, hogy tényleg olyan legyen, amilyennek megálmodtuk Neked!

Apa nagyon igyekszik és tudom, hogy mire jössz, minden készen lesz (szerintem még a mi ágykeretünket is megcsinálja, bár már kifejlesztettem egy tuti módszert a földön lévő matracokról felkeléshez J )

Érzem, hogy most már nagyon jól érzed magadat odabent, és hát szeretsz enni is, mert a napi adagom nagyjából háromszor akkora lett, mint korábban J

Köszönöm, hogy Te jössz hozzánk, és hogy mi lehetünk majd a szüleid! Érezd jól magadat! Mi azon leszünk, hogy így legyen!

Női lét és a FOMO csábítása

FOMO. Azaz Fear of Missing Out, attól való félelem, hogy kimaradunk valamiből. A 21. század érdekes mentális zavarokat definiál. Ha nem vigyázunk, és túl sokat kutakodunk az új kor zavarai közt, könnyen beleeshetünk abba, hogy szépen fokozatosan kezdjük magunkon is beazonosítani a tüneteket és idővel eljutni oda, hogy önjelölt pszichológusként beteggé nyilvánítjuk magunkat.

A ki- és lemaradástól való félelem úgy tűnik nem csak az online és virtuális világ sajátja (sokan órákat töltenek közösségi oldalakon és naprakészen posztolják életük pillanatait és követik ismerőseik életét és az aktuális híreket, nehogy „lemaradjanak” valamirő), de bizonyos mértékben a női szerepek megélése során is megfigyelhető. Nem kis szerepe van ebben a társadalom által ránk kényszerített elvárásoknak, az életkorokhoz kapcsolt sztereotípiáknak.

Mert hát ugye, sokszor halljuk, látjuk, olvassuk, mondják stb., hogy egy nőnek ……, egy nőnek ebben a korban …., egy vidéki, városi, diplomás, dolgozó, babát váró, gyermekes, elvált, 30-40-50-60 feletti nőnek stb. milyennek kellene lennie, hogy kellene öltözködnie, viselkednie, kommunikálnia, karriert építenie, családod alapítania stb.

És könnyen, nagyon-nagyon könnyen bele tudunk csúszni abba, hogy az elvárásként megfogalmazott vagy sugalmazott dolgok tudatalattink mélyén raktározódva futtatják bennünk a FOMO programokat.

Gyorsan-gyorsan diplomákat gyűjtünk, nehogy lemaradjunk a versenyben, mert hát egy nőnek is meg kell állnia a helyét a munkaerőpiacon (miért enélkül nem tudná?) Gyorsan-gyorsan önfejlesztő tréningek, szemináriumok, spirituális és egyéb technikák segítségével keressük az „Igazit”, hogy prezentálni tudjuk környezetünknek, hogy nem maradtunk ám le. (És mi van, ha valakinek hosszú évek tapasztalata kell ahhoz, akár több partnerrel is, hogy megérjen egy harmonikus párkapcsolatra? ) Gyorsan-gyorsan mindenféle varázskencéket és szereket veszünk, szürrealista és extrém mozgásformákat próbálunk ki, hogy nehogy lemaradjunk arról, hogy mi is örök fiatalok, szexik, csábítók, vadmacskák, és párductestű modellek legyünk. (Mert biztos, hogy az a nőideál?) Gyorsan-gyorsan igyekszünk kismamaként is nem lemaradni az aktuális szülési és divat-trendekről, nehogy kilógjunk a sorból. (Biztos, hogy be kell dőlni a kismama-marketingnek?)

Szóval a FOMO tüneteit elég gyakran és hamar felismerhetjük női szerepeink megélése során is. Ám ami a jó hír, ha már felismertük, nem biztos, hogy „beteggé” nyilvánítva magunkat azonnal terápiára kell rohannunk. Mi van, ha csak megállunk egy pillanatra, elfogadjuk a felismerést, mosolygunk egyet magunkon, és visszahelyezkedve igazi, saját életünkbe folytatjuk tovább a mindennapokat ügyelve arra, hogy ne sodorjon el bennünket többet a FOMO-tornádó. Humorral sok minden megoldható.

Most a 30. héten tört rám is a Kórházi-csomag-FOMO. Van olyan ismerősöm, akinél a 30. héten jött a baba, és többen is javasolták már, hogy „össze kéne készítened a csomagot”. Amikor először hallottam, elég fura képet vághattam, vissza is kérdeztem, hogy milyen csomagot? Nekem akkor még természetes, ösztönös volt, hogy ha majd közeledik az idő, pár hasznos dolgot összerakok és kész. Amúgy is negyed órára van tőlünk a kórház. Életem párja meg amúgy is azonnal mindent be tud szerezni, ha kell. Miért is kéne nekem erre ráparáznom? Na aztán egyre több helyről kaptuk a Csomag-tornádót, és hát szép-nem szép, elsodort. A napokban rámtört az „Úristen mi lesz, még nincsen csomagom, és mi van, ha menni kell, és nem lehetek ilyen felelőtlen, és nem is érzem csomag nélkül biztonságban magamat, és Jézusom mindjárt hisztizek” érzés. Na még az a szerencse, hogy csak kis tornádó volt, mert az első fuvallatnál felismertem (persze ahhoz azért kellett az itthon előadott csomag-monológom, amit a párom végtelen türelemmel hallgatott végig).

Szóval nincs még csomag. És nem is lesz még. Vettünk pár dolgot már persze, de elegem van a Csomag-FOMO-ból, meg az összes női FOMO-ból is. Hiszem azt, hogy mire Angyalka érkezik úgyis minden összeáll, ő tudja, mikor akar jönni, én meg érzem, hogy még nem. Amúgy meg neki a szeretet lesz a fontos, nem az, hogy a hiperszuper szoptatós melltartót és hasleszorítós bugyit és hordom-e. Persze ezek is fontos dolgok, de úgy érzem, nem fogok semmiről lemaradni, ő sem, és minden tőlünk telhetőt meg fog kapni ahhoz, hogy csodás kis élete itt kint is elinduljon. Én is meg fogok kapni mindent ahhoz, hogy nyugalomban, szeretetben és minőségi környezetben élhessem meg a kinti együttlét minden pillanatát. Ja és még a teljes támogatást is megkapjuk végtelen szeretettel-szerelemmel-türelemmel-alázattal apukája és egyben a szerelmem részéről. Akkor meg nem mindegy, hogy miről maradunk le, és miből maradunk ki? Minden úgy jó, ahogy van. Mondják és tanítják is sokan. De hányan jutnak el oda, hogy tényleg így élik az életüket? Hányan tudják a fogyasztói társadalomban is előtérbe helyezni az igazi értékeket a FOMO-jelenség tárgyaival és történéseivel szemben?

Ha visszahelyezkedünk a saját életünkbe, lehet, hogy rájövünk, hogy tényleg az egyszerűségben van a titok, mind gondolkodásban, mind megoldásokban, mind pedig a tárgyakban. Ha pedig nőként is kipróbáljuk azt, hogy az ösztöneinkre és a megérzéseinkre hallgatunk, akkor Igazi Nővé válunk és női erőnkkel ezzel le is győzzük a FOMO-Mumust.

Drága Puncis Angyalka! Te igazi kis ösztönlényecske vagy. Van saját ritmusod, nőiességed és pontosan tudod, hogy miben akarsz részt venni és miben nem. (Ha valamiben nem, akkor olyan kemény lesz a pocakom, hogy azonnal tudom nem jó helyen vagy nem jó emberekkel vagyok, esetleg nem jó gondolatok vannak a fejemben). Őrizd meg a saját egyéniségedet, Te úgy vagy jó, ahogy vagy, emberként és Nőként is. És ha majd itt a kinti világban is elkezded járni az utadat, mi abban fogunk segíteni, hogy ebben melletted álljunk. Saját utad, saját tapasztalataid lesznek, és bízom benne, hogy jó példát tudunk mutatni arra, hogy stabil értékrenddel és hittel le tudsz majd győzni minden FOMO-tornádót!

Vissza a jövőbe

29. hét. Most már látványosan hullámzik és önálló életet él a hasam. Furcsasága mellett azonban olyannyira természetes ez az egész, mintha mindig is így lett volna. Most az írás közben is nézem, hogy éppen merre mozdul el a mi kis Angyalkánk. Most éppen az esti táncóráján vesz részt ritmusos mozgásával. Általában este és éjszaka aktív (biztos készít fel a kevesebb alvásra, mert már az utóbbi hónapban elég jól hozzászoktam a másfél órás intervallumokból álló, 6-7 órás éjszakákhoz). Mondtam is az apukájának, hogy a kis Puncis biztos, hogy azt hiszi Hawaii-on van, mert általában 11-12 óra időeltolódás van most nála (nappal általában alszik).

Most élénken figyel és hallgatózik, bár a billentyűzet pötyögése nem túl izgalmas inger lehet számára. Már türelmetlen kicsit, mert várja az esti simogató-és-anya-majd-apa-masszázs programját. Most már úgy hozzászokott, hogy ha bárhol érintjük meg masszírozó mozdulatokkal a pocakomat, azonnal odaúszik, tartja a kis hátát és élvezi a finom mozdulatokat. Huncut nagyon, mert ha játszunk vele, és a másik oldalon folytatjuk, akkor azonnal átúszik oda. Az esti vizesmasszázst is imádja zuhanyozás közben.

Nem szereti viszont a tömeget, és azokat a helyeket, embereket, akik úgy érzi, már nem visznek sem engem, sem őt előre. Érdekes és hatékony kis radarként, azonnal bekeményíti a hasamat, ha olyannal beszélgetek, olyan helyen vagyok, ami az ő érzékelése szerint nincs ránk jó hatással. Felismertem és most már így ketten jól együttműködünk. Jó páros vagyunk már most, és ami ennél is fontosabb, tüneményes kis családi feeling van esténként, amikor tényleg fizikálisan, mentálisan és lelkileg is ott van velünk. Ő már velünk él. Már bemutattuk neki a családtagokat, meséltünk neki róluk. Még a kis szobájának a berendezésében is segít, hiszen saját kommunikációs nyelve van már.

Az első pillanattól kezdve, hogy kiderült, hogy ő már hozzánk érkezik (nagyjából 6 hetes lehetett akkor), mi már kész családtagnak kezeljük őt. Már 1 mm-es korában simogattuk, próbáltuk kitapintani a kis lakhelyét és beszéltünk hozzá. Nemrég elmondtam neki, hogy majd nemsokára fogunk arról beszélgetni, hogy eljön hamarosan az idő, hogy átköltözik ide ki hozzánk, de ezzel nem fog sok minden változni, sőt csodálatos dolgok várnak rá és ugyanúgy a közelünkben lesz.

Közel egy hónapja egy nagyon kedves segítő „Angyal” az életemben, Éva hozott nekem egy könyvet. Csak úgy. Szerintem valahogy érezte, hogy ez jó lesz most. A könyv Raffai Jenő Lelki köldökzsinór című könyve. Már a téma és az, hogy pszichológiai rögtön vonzott, így még aznap, hogy megkaptam el is kezdtem olvasni. A könyv a pre- és perinatális pszichológiáról és arról szól, hogyan tudjuk születendő gyermekünk életét jobbá tenni, fejlődését segíteni azzal, hogy már a várandóság ideje alatt kapcsolatot teremtünk babánkkal. Sok szülő is leírja tapasztalatát a terápiával kapcsolatban.

Amikor a könyvet elolvastam és benne lévő javasolt gyakorlatokat átnéztem, annyit mondtam gyermekem apjának, hogy nagyon jó ez az egész, de tulajdonképpen mi ezt ösztönből csináljuk hónapok óta. Érdekes volt olvasni arról, hogy azon túl, hogy magunkban is tisztázzuk az új női minőséget, az anyaságot, feldolgozzuk saját korai, esetleg születésélményünket, elbeszélgetünk a méhünkkel, a magzattal, mentális és fizikális kontaktusba kerülünk vele meditáció és masszázs által, különböző érzékszervekre ható dolgokkal fejlesztjük (zene, beszélgetés, fények, mozgás, illatok, ízek). És lám-lám, mi ezt csináljuk hónapok óta. Érdekes volt a családban először a reakció. Volt, aki azt mondta, hogy ha nem ismernélek benneteket, azt hinném nem vagytok normálisak, volt aki természetesnek fogadta. Mi azonban nem foglalkoztunk semmivel, csak ösztönösen, szeretettel már az első pillanattól kezdve készítjük fel az új családtagot a földi életére és már az első pillanattól teljes családtagnak tekintjük. Mindent megbeszélünk vele. Az örömünket, bánatunkat, az üzleti ügyeinket, a saját fejlődésünket, dilemmáinkat. És ő is velünk együtt fejlődik. Elmondhatatlan élmény, amikor apukája a pocakomhoz hajolva megbeszéli vele, hogy nagyon cuki, hogy éjszaka fent van, de neki is és anyukájának is jobb lenne, ha inkább aludna. Na hát a tegnapi éjszaka volt az első az elmúlt közel két hónapban, amit végig tudtam aludni :-) És ezek után lehet, hogy nem vagyunk normálisak (sose voltam az :-) ) De a mi kis családunk így már egy működőképes egységet alkot. Mi már most hárman vagyunk. Még azt sem zárom ki, hogy a fogantatást is ünnepelni fogjuk, nem csak a szülinapot :-) Abban is biztos vagyok, hogy mind a hárman másként fogjuk megélni ezáltal már a születést követő dolgokat is. Természetes lesz ott is minden. Nem könnyű, hanem természetes :-) Mert sokszor csak az ösztöneinkre kellene hallgatni, ami a természetben olyan jól működik, és akkor talán az életünk is könnyebb lenne. Nem olvasok fórumokat, fantasztikus tanácsokat arról, hogy mit kéne ennem, mozognom stb. Ösztönből csinálunk mindent mi hárman. És jobb így nekünk.

Megtanultam el- és befogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nem akarok tökéletes nő, kismama és anya lenni. Mert úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk. És ha a párunk és a babánk úgy szeret, ahogy vagyunk, akkor meg már tudunk a megérzéseinkre, ösztöneinkre hallgatni, könnyebbé, jobbá tenni ezáltal a jelenünket és a jövőnket.

Drága Puncis Angyalka! Ma vettem neked, illetve együtt vettük, mert Te választottad, egy gyönyörű, rózsaszín kis takarót. Tavaszi. Mert te is tavaszi Tündérke leszel. Kis tavaszi Katicabogár, aki majd ott pihen a mellkasunkon a kis takarójában miközben ugyanúgy élvezi a hátsimogatást, mint most. Hiszem azt, hogy életedet szebbé és jobbá fogja tenni az, hogy már apró pici pontocska létedtől kezdve várunk és teljes családtagnak tekintünk.