Egy év az anyaegyetemen, avagy mit tanultam az anyaság első évében

Napok óta érzem, hogy valahogy össze kéne saját magamnak foglalnom, hogy mit is tanított nekem gyermekem első éve. Mivel a folyamatos fejlődésre vagyok beállítva mindenben, így ismerem magamat, hogy ha átgondolom és leírom azt, hogy mennyi minden alakult, változott a szokásaimban, nőiességemben, emberségemben stb., akkor mennyei nyugalom lesz úrrá rajtam, hiszen érezhetem, hogy haladtam. (Hosszú évek önismerete kellett ahhoz, hogy megismerjem és elfogadjam magamban azt, hogy folyamatosan tanulni, fejlődni akarok, ez a lételemem, a személyiségem egyik fontos alapköve. Azáltal, hogy megismertem, hogy így működöm alapjában, és ezáltal nőként és anyaként is, a körülöttem lévők is tudják és elfogadják, hogy az élet minden területén folyamatosan fejlődni és javulni akarok. Ha már karriercoachingot nézünk, akkor folyamatos kérdéseim magam felé a : Hogy lehetne ezt még jobban csinálni? Miben venném észre, ha ebben fejlődnék? Mit kell tennem azért, hogy javuljon a helyzet? stb. Nem robot vagyok J, hanem pusztán ilyen J, és mivel drága párom is hasonló, elképesztő humorral tudjuk a helyzetekből mindig kihozni a legjobbat, néha agyára menve ezzel a körülöttünk lévőknek :D )

www.goodwp.com

Az alaptémához visszatérve, ahogy közeledik Anna szülinapja, egyre tisztábban látom és érzem azt, hogy mekkora utat jártunk be mindketten. Ő most tanul járni, ami hatalmas élményként színesíti meg a mindennapjait, felfedezve mindent, ami nem az ő játéka (azokat már rég megunta, hiába vagyunk elképesztő kreatívak). Én napi szinten több órát töltök előre hajolva sétáltatva őt, ami után a kiegyenesedés szinte egy gyors törzsfejlődési szakasz örömét hozza el számomra, értékelve azt, hogy milyen szerencsés, hogy nem ősembernek születtem, tudok egyenesen járni.  Egy kisgyermek első éve hatalmas lépés a kis testének és lelkének egyaránt. Egy apró pici csecsemő, mentálisan, érzelmileg, szellemileg és fizikálisan is hatalmas fejlődést tesz meg, míg egy éves korára totyogó kisgyermekké válik.

Na és mi, anyák? Mi is változunk, fejlődünk? Akár tudatosan figyeljük magunkat, akár nem, óriási változást, tanulást tud hozni ez a szakasz (akinek több és nagyobb gyermeke van, szerintem azt mondja, hogy a későbbiek is J ) .

Lássuk hát, hogy akkor én mit tanultam ebből az időszakból (a lista valószínű számtalan ponttal folytatható lenne, lesz sok olyan pontja, ami sok anya számára egyértelmű, és lesz sok olyan pontja, mely nem csak anyák számára egyértelmű és lehet, hogy tudjuk is, ennek ellenére az anyaság nálam intenzívebben megerősítette a témát):

1. Mindig, nincs kivétel, mindig hallgass a szívedre, minden élethelyzetben!

2. Ha megtanulsz újra gyermek lenni Te magad is, hallani fogod gyermeked lelkének minden rezdülését!

3. A gyermek a család egyenrangú tagja, nem alárendelt és nem is fölérendelt tag.

4. Ha egy baba sír, annak oka van, nem azért sír, hogy téged idegesítsen, még ha ideges is leszel, keresd meg az okát, ami eleinte pár dologra szűkül (éhes, kakilt, pisilt, álmos, front van, telihold van, nem szimpatikus emberrel találkozott)

5. Csak a megérzéseidre és az ösztöneidre hallgass, ha a gyerekről van szó, és ez igaz mindenre (táplálás, öltöztetés, kire bízzuk, hogy altassuk és hol stb.)

6. Eddig is tudtuk, de most még inkább megerősödik, hogy nem kell megfelelni senkinek, bármit is mondanak a viselkedésünkről, cselekedeteinkről, döntéseinkről.

7. Ha Te jól érzed magad és boldog vagy a gyermeked is az, mert akkor tudni fogod neki mi a jó.

8. Nem attól vagy jó anya, ha mindent kontrollálsz és napi 24 órát vagy a gyermekkel, hanem ha minőségi időt töltesz vele.

9. Ha mások tanácsokat osztogatnak, ne harapd le a fejüket és nyársald fel őket, hogy Te majd úgyis tudod, hanem mindenkit hallgass meg, és dönts arról, hogy mit építesz be a saját életetekbe abból.

10. A lelkiismeret-furdalás egy furcsa mumus, amit a gyermek öröme tud elűzni. Ha lelkiismeret-furdalásod van, mert pár órát másra bíztad a gyermeket, de közben ő boldog és jól érzi magát, akkor hipp-hopp elillan a mumus.

11.  A családban nincs olyan, hogy ki az első, a család az első és az, hogy mindenki jól érezze magát. (Ez egy nehéz munka volt, mert a családból azt a mintát hoztam és a párom is, hogy a gyerek az első mindig. Persze, hogy ő a legfontosabb, ez nem kérdés, bizonyos helyzetekben azonban a közös családi érdek előnyt kell hogy élvezzen. Mindenki jóléte a fontos, amiben benne van az is, hogy egy anyának nem kell mártírszerepben feláldoznia magát azért, mert anya lett. Nem kell lemondani a személyes jólétünket támogató olyan dolgokról, mint pl. fodrász, kozmetikus, randi, kikapcsolódás, kinek éppen mi csak azért, mert anyák lettünk. Az anyai minőség inkább a kiteljesedés felé vigyen minket, nőket, mintsem az áldozati szerep felé.)

12.  A gyermek az álmaid megvalósulásának támogatója és segítője. Keresd a benned rejlő kincseket vele együtt! Lehet, hogy olyanra bukkansz, amire nem is gondoltál eddig!

13.  Fölösleges üveges bébiételt venni (egyet kaptunk összesen ajándékba), mert szörnyű az íze és ennél sokkal finomabbat lehet otthon előállítani.

14.  A cici olyan tejtermelő képességgel rendelkezik, amire álmomban sem gondoltam volna. (A gyermekszoba egyik szekrényén díszeleg az a tejesüveg, melyet még a kórházban kaptam díjként, mert a legtöbb tejet leadó anyuka voltam J A párom több száz serlege mellett az átlátszó tejesüveg látványa így mindig melegséget hoz a szívembe … )

15.  Szeresd a testedet, meghálálja, és ezzel mutatsz jó példát a gyermekednek is!

16.  Egy babát nem nevelgetni, hanem szeretgetni kell!

17.  Lehet úgy kommunikálni a gyermekkel, hogy nem használjuk a „nem szabad” kifejezést!

18.  Az agy elképesztő teljesítményre képes akkor is, ha nem aludtál egy éve 2 óránál többet megszakítás nélkül. (A 8 óra nem ugyanaz, mint a 4 X 2 óra, anyáknál más a matematika dimenziója)

19.  Az agykontroll tényleg és tényleg működik mindenben.

20.  Lehet és szabad sírni romantikus filmeken!

21.  A gyermeked öröme tényleg a legnagyobb öröm.

22.  Megéri dolgozni azon, hogy a család tényleg családdá váljon és közben a párkapcsolat is javuljon. Rendkívül sok energiát igényel, de nagyon megéri.

23.  Az anyasággal lehullnak az álarcok. Tiszta önmagaddá válsz, és ezt vállald is fel a párod és mindenki előtt! Úgyis azok maradnak ezáltal meg, akiknek meg kell.

24.  Nem kell mindig csinálni Valamit, ha csak úgy mennek a napok, akkor is történnek a dolgok, és könnyebben megtanulható ezáltal a pillanat élvezete.

25.  Az anyaság a karriered része és nem hátráltatója.

26.  Egy ember biztos, hogy van, aki feltétel nélkül szeret, és az a gyermeked.

Ahogy említettem is, nem teljes a lista, de most ennyi jutott eszembe 1 héttel Anna szülinapja előtt. Sokat változtam, csiszolódtam egy év alatt, és még nagyon sokat fogok is. Igyekszem jó példát mutatni a gyermekemnek, ugyanakkor előtte is vállalom azt, hogy sok mindenben kell még fejlődnöm, tanulnom, de hála neki és a családomnak ezt a legszeretettelibb támogatás mellett és közegben tehetem és élhetem meg.

Pelenkafrusztráció

Néha kiakadok. Egyre ritkábban, és mint egy sportoló edzve saját türelmemet és gondolkodásomat, a kiakadás utána mindig megállapítom, hogy most már csak két havonta (korábban hetente-kéthetente-havonta , így látom a fejlődést magamon J ) következik be a cérna elszakadása. Eleinte, Anna megszületése után elképesztő lelkiismeretfurdalás gyötört minden egyes aktuális kiakadásom után (milyen anya vagyok én, hogy nem mindenhappymindenszépéscsodálatoséskülönbenisörülnömkénemindennekésafellegekbenjárnom érzéssel élem életem minden pillanatát). Maximalista hozzáállásom átszivárgott természetesen a gyerek körüli teendőkbe és a vele való foglalatosságba is, amin az én drága párom napról-napra igyekszik lazítani. Már egész jó szinten vagyok és belazultam rendesen sok témában, a pelenkafrusztrációnak nevezett kórság azonban még mindig elkap néha.

Ilyenkor mint egy vulkán kitör belőlem hol hangosan, hol csak magamban a „most komolyan tényleg minden nap csak pelenkát cserélek és minden tőlem telhetőt megteszek életem értelméért, de már egy kicsit elegem van, nincs ötletem, hogy mivel kössem le, és különben is, tudom, hogy a milánói Scala-ban fog ezzel a hanggal áriázni majd, ahol örömkönnyekben fogok kitörni, ha hallom, de már SZÉTMEGY AZ AGYAM AZ ORDÍTÁSTÓL, és szeretnék időben hajat mosni, nem csak akkor amikor már csak összekötve hordhatom és akkor is én látom már, hogy egy darabban áll össze, és már két hete tervezem a gyantázást, de hát a borotva is jó barátom, és különben is mindig csak este 11-kor hullafáradtan olvasok el 2 oldalt az aktuális könyvből és MÁR KELL EGY KIS IDŐ MAGAMRA IS!!!” Na hát ezeket a monológokat szépen elő szoktam adni amúgy Ferinek, korábban még én is áriázós hangszínnel, mostanság kicsit halkabban és ritkábban.

És büszke is vagyok magamra, mert az utolsó kettő alkalommal, amikor közeledett a mumus pelenkafrusztrációm, már előre felismertem, nyakoncsíptem és közöltem az éppen kéznél lévő apukával-nagyiva-nagypapival, hogy most nekem kell egy kis idő magamra.

Era barátnőm, akivel éppen a várandóság előtt sodort össze újra az élet, azóta sok mindenben a lelki társam. Ebben is. Ha nála tör elő a kór, én igyekszem valami vidám dologgal, esetleg a saját hasonló állapotommal kizökkenteni az önsajnálatból és a humor és együttérzés kettősével mintegy kézenfogva támogatjuk egymást a nehéz pillanatokban.

Mert vannak nehéz pillanatok. Hazudik, aki azt mondja, hogy nem. Ma Era megírta, hogy mehetnékje és bulizhatnékja van J Hurrá, és már ő is barátságot kötött a pelenkafrusztrációval és hol egyik, hol másik, hol mindkét gyerkőcét magával cipelve megoldja a mehetnékjét J A bulit meg majd bepótoljuk együtt valamikor, már meg is beszéltük, hogy időtlen idők múlva majd tejapasztó bulit csinálunk J

Szóval jönnek ám a mumusok szépen, kérdés az, hogy a barátunkká tesszük-e őket. Anna most is kiabál J Cuki nagyon, imád beszélni (nem is tudom, kire üthetett J ). És minden azon múlik, hogy honnan nézzük. Nagy gyakorlatot szerzek manapság az öncoachingban, mert mindennek van más nézőpontja, és eldöntöttem, hogy a humor lesz a legfőbb fegyverem a mumusok ellen. Még a lelkiismeretfurdalás ellen is. Mert hát ugye, ha nem a gyerekkel vagyunk, hanem magunkra szánunk időt, akkor azért furdal, ha meg nem érezzük tevékenynek magunkat a szakmánkban, akkor meg azért. ÁÁÁÁÁ szép is ez na. Ha magamra szánok időt, elszaladok barátnőzni-kávézni, szebbé teszem magamat, elvonulok olvasni, írni, rajzolni stb. , mindig újult erővel veszem az akadályokat és élvezem a történéseket.

Tegnap este, amikor Anna elaludt, elsettenkedtem az ágyból hajat mosni, na hát mire kijöttem a zuhanyzóból úgy sírt, hogy apukája sem tudta megnyugtatni. Én meg bugyi-melltartó kombinációban vizes hajjal rohantam. Megnyugodott, vidám lett, játszani akart és én mint egy vizisellő játszottam vele az ágyban. És már nem volt lelkiismeret-furdalásom. Igenis jogom van a tiszta hajhoz és az ápoltsághoz. Jogom van feltöltődni és nőnek érezni magamat. Nem csak anyának, hanem NŐNEK! Jogom van ahhoz, hogy azzal, hogy magamra szánok időt, és nem mint egy mártír feláldozom magamat, az időmet, az energiámat teljes egészében, azt gondolva, hogy ez a jó a gyereknek, feltöltődni, kiteljesedni és az anyaságot a nőiességem egy szeleteként és boldog szeleteként megélni.  Anna megkapta az érzelmi biztonságot én meg korábbi feszület-karótnyelt-mindentélérekellállítani-és-mindentszabályszerintkellvégezni mentalitásom helyett nevetve játszottam vele az ágyban. Örültem neki, annak, hogy kacagva igyekszik lépkedni az ágyon, ahogy tartom a kezét, örültem a frissen mosott hajamnak és persze annak is, hogy miután 10 körül elaludt még tudtam olvasni egy kicsit.

A héten még randióráink is lesznek J Amikor a nagyik kényeztetik Annát, mindig beiktatunk Ferivel pár órát csak magunknak. És nem otthon. Nehogy elcsábuljak és meghallva a babát rohanjak, vagy kontrolláljam a nagyikat. Elmegyünk itthonról és teljesen kikapcsolom az agyamat. És amióta ezt csináljuk, nem csak több energiám és türelmem, humorom van, de magasabb szintre emeltük a párkapcsolatunkat is.

Kedves Pelenkafrusztráció és rokonaid! Örülök, hogy jöttetek és próbára tettetek, fejlesztettek és újabb rokonaitokat külditek mindig hozzám vendégségbe, ha ti már nem jöhettek. Még kezdő vagyok, de igyekszem, hogy végleg kiiktassalak benneteket az életemből! És, hogy lássátok milyen jó coachom van, most már én is így kacagok minden kis botlásomon és a fejlődésemen: 

New Start

Január 23-a van, és pont tegnap beszéltük az én drága párommal, hogy hogy szalad az idő, mintha most lett volna karácsony. Az első karácsonyunk volt a kislányunkkal és a lakásdíszítés, sütés-főzés meghitt pillanatai után óriási boldogság volt látni gyermekünk arcán az ünnep miatti örömet.

Már csaknem egy hónap eltelt 2016-ból. Év elején az internetet és a tv-műsorokat is elárasztották az újévi fogadalmakkal és az évtervezéssel kapcsolatos témák.

Évek óta nem érzem már a szilveszter jelentőségét és varázsát. Elkezdtem függetleníteni magamat a naptár szerinti tervezéstől, lezárástól és főleg amióta Annácska megérkezett hozzánk, sokkal jobban kezdtem figyelni magamat, szervezetem ritmusát. Nem minden nap ugyanolyan hatékony (bár ez kisgyerek nélkül is így van :) ). Van, hogy felpörgök, mint egy duracell-nyuszi, egy nap alatt megcsinálok annyi mindent, mint máskor egy hét alatt, máskor meg eltelik egy-két nap, hogy lelassul minden, mást és máshogy élek meg.

Nehéz volt ezt elfogadni. Maximalista hozzáállásom és a családból hozott aktív dolgozói, vállalkozói minta után, mélyen belém égett az, hogy akkor vagyok hasznos/jó/hatékony/produktív/értékes/stb., ha folyamatosan csinálok valamit/dolgozok/tervezem a jövőmet/aktív vagyok/ stb. Folyamatos tevékenység kényszerem volt. Minden percemben tudat alatt azt vizsgáltam, hogy amit csinálok, az mennyire járul hozzá a jövőm építéséhez, a céljaim eléréséhez, a fejlődésemhez.

A karrierépítés egyik óriási veszélye és csapdája a nők egy részénél, hogy hogy szállunk ki, hogy tartunk szünetet, mi lesz, ha lemaradunk valamiről, mintha folyamatosan egy belső erő hajtana afelé minket, hogy „mindig” építenünk kell a karrierünket, hogy tartsunk valami felé.

És hol marad az élet puszta élvezete??? Hát ebben a gondolkodásmódban és életben nem volt.

Nagyon nehéz volt ettől a gondolkodásmódtól és szokástól megszabadulnom. Nem újévi fogadalomként ment. Nem ment egyik pillanatról a másikra. Apró pici, sokszor nagyon nehéz lépések sorozata hozta nagyon lassan az eredményt. És ami biztos, hogy még mindig sok munkám lesz azzal, hogy ebben a témában fejlődjek.

A legfőbb segítségem ebben az anyává válás volt. Amikor éjszakánként 15-20-szor ! kelünk fel cicire tenni a babát (ha mellettünk fekszik, kicsit kevésbé fárasztó :) ) , utána nem bűn napközben egy fél órát szunyókálni, vagy aludni egyben két órát, ha a nagyi elviszi sétálni a babát. Nem kell lelkiismeret furdalást éreznem, ha nem minden azonnal van meg (vasalás, ügyintézés, stb.).

A társam, Feri tanított meg arra, hogy mennyivel boldogabban lehet élni, ha felvesszük a természet ritmusát. A galambtenyésztés során figyelve a tetteit, szavait kezdtem azt meg- és felismerni, hogy a mai modern, rohanó világban is lehet nyugalomban, harmóniában, sikeresen és önmegvalósítva élni, ha felvesszük a „saját természetritmusukat”. Ő így él, és már mi is. Mindenben követi a saját ritmusát, érzéseit, és azt gondolom ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ő a legsikeresebb a saját területén jelenleg az országban. Alázattal és szeretettel simul bele a mindennapokba, de ugyanakkor nála tudatosabb embert még nem ismertem. Tudja és érzi, hogy mit akar, mi a célja, hiszi, hogy el fogja érni, de az a nyugalom és harmónia ami belőle árad össze sem hasonlítható azzal a képpel, amit a korábbi rengeteg önfejlesztő tréning és könyv által sugallt „sikerember”-kép mutatott számomra. A tréningek és könyvek hasznosak, én is rengeteget olvasok (a körülményekhez képest :) ), de nem sok olyan anyaggal találkoztam eddig, melyben a technikák gyakorlása ne vitte volna el a fókuszt arról, hogy önmagunk legyünk.

Most, hogy lassan már január vége van, igaz, hogy szorgalmasan még tavaly év végén megcsináltam az évrendező füzet gyakorlatait (www.yearcompass.com-ról ingyen letölthető), de úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy kőbe vésve, a jelenlegi gondolkodásommal bekorlátoznám az idei évet, csak azt tűzöm ki, hogy életem minden egyes pillanatában hallgatok a szívemre, tisztán, nyíltan kommunikálok minden helyzetben, felvállalva a véleményemet, és boldogan élem meg a mindennapok örömét.

Ez nem jelent tudatosságnélküliséget, ahogy Ferinél látom, inkább a tudatosság egy magasabb szintjét, ami túlmutat a papírra vetett, ugyanakkor hasznos terveken, és ami megadja az életnek azt a lehetőséget, hogy a legjobbat adja minden helyzetben.

Kőkemény tervezős mentalitásomnak ez valami megfoghatatlan volt, de igyekeztem úrrá lenni a tervetlenség-érzésből fakadó frusztrációmon, és lám-lám eltelt három hét az évből, és sok-sok olyan dolog történik nap mint nap, ami egyre közelebb repíti a kis családomat a vágyaink és céljaink felé, egyre több olyan helyzet jön, mely megmutatja, hogy igenis képesek vagyunk bármire, és azok az emberek maradnak és gyűlnek körénk, akik hasonlóan gondolkodva örömmel vesznek részt a saját és mások életében is.

És ebben hol van a karrierépítés? Talán ha a szót helyettesítjük életépítéssel, akkor már azt hiszem, hogy minden pillanatában :), így átminősül az üzleti karrier fogalma is, és női szerepeink megélésével, a gyermekeinkkel töltött pillanatokkal egy olyan életet építhetünk fel, ami már túlmutat bármilyen üzleti sikeren, és aminek ugyanakkor bármilyen üzleti siker is a részese lehet. 

Neked könnyű

Annababa elaludt, este 8 óra van. Szerintem tudja, hogy sok gondolat kavarog a fejemben, ami kikívánkozik. Főként amiatt is, mert legfőbb coachom és mentorom, a párom és a kislányom számtalan olyan helyzet elé állít és biztosít arról, hogy sikerrel veszem majd az akadályokat, amik csak számukra, egy szűk kör számára láthatóak, és melyeknek eredményeként sokszor kapom ismerősöktől azt a mondatot, hogy „neked könnyű”. Hányszor, de hányszor éltem át már azt a legnehezebb pillanatok, viharfelhős időszakok közepette is, hogy akik nem láttak bele az életembe, csak egy szűk tortaszeletet szemléltek belőle távolról, sokszor szavakkal, még többször metakommunikációval fejezték ki fenti véleményüket.

Akkoriban, évekkel ezelőtt végtelenül felbőszített és felidegesített, ha ezt hallottam. Miért gondolják azt, hogy nekem könnyű? Azért mert sikereim vannak anyagilag és üzletileg? Azért mert vannak végzettségeim? Azért mert a szüleim napi 24 órát dolgoztak évtizedeken át, hogy elérjenek valamit? Azért mert pozitívabban gondolkodom? stb.

Nem jöttem rá a válaszra, hiszen én egy más oldaláról láttam az életemet. A küzdelmet, a vég nélküli munkát, melynek eredményének már a kimerültségtől és a végeláthatatlan munkamániámtól már örülni sem tudtam, az óriási csalódásokat párkapcsolatban, barátságokban, a sok-sok sírást, és mindezek hatására az apró pici lépéseket, hogy minden egyes nap tegyek azért, hogy fejlődjek és jobb ember legyek. Az egész egy szélmalomharcnak tűnt. Minél jobban dolgoztam magamon, annál nagyobb pofonok jöttek. Zuhanórepülés, anyagi csőd, szembesülés azzal, hogy mások általi befolyásra olyan döntések születtek, melyek ripittyára törték az addig felépített hírnevet, üzleti és baráti kapcsolatokat, és szembesülés azzal, hogy vannak, akik a mai napig nem bocsátottak meg a hibáim miatt, és lehet, hogy soha nem is fognak. Mentális, érzelmi és lelki összeomlás.

De! Mindig van új kezdet! És egyszer a vihar is elvonul, főleg ha még dolgozunk is azon, hogy kikeveredjünk az esőfelhők alól. Nehéz volt? Nagyon. Elmondhatatlanul nehéz volt minden egyes nap. Néha elfárad az ember, nem is néha … nagyon sokszor. Nem látja, hogy egyszer majd megfordul a széljárás, csak hiszi. És amikor már azt hinné, hogy elindultak a dolgok, na akkor jönnek az igazi pofonok, újabb leckék, hogy igazán új életet akarunk-e kezdeni, és felismerjük-e a korábbi hibáinkat, vagy újból ugyanabba a folyóba lépünk. És a sok-sok lecke kipipálása után a múlt viharfelhői kezdtek elvonulni. Ezt akkor, abban a pillanatban érzékelhetetlen volt. A rendszeres időközönkénti visszatekintés azonban mindig erőt ad, hisz összegezhetjük, hogy haladtunk … még ha nem is olyan tempóban, amit a mai világ diktál.

Annababa felsírt és megetettem. Visszazökkentett a jelenbe :) , és jelezte, hogy itt van, MOST van, és hogy a múlt felidézése után vegyem észre, hogy érkezésével, a jelenlegi életemmel már mennyit haladtam :)

Tegnap beszéltem egy nagyon jó barátommal. Szilárddal évek óta követjük egymás útját. Ő az, aki a viharfelhők előtt ismert meg, és ő az, aki a vihart túlélve is azt látja bennem, aki vagyok. És, most, hogy végiggondolom a régi identitás elvesztése a legjobb dolog, ami egy emberrel történhet, jöjjön ez anyagi veszteség, párkapcsolati krízis, üzleti veszteségek és egyéb formában. Ha az élet leszedi rólunk a régi identitásdarabokat, azzal együtt azok is eltűnnek az életünkből, akik csak amiatt voltak a közelünkben, és nem látták mögötte az igazi énünket. Szilárd látta … és még páran igen. Pont elég ahhoz, hogy azokkal kezdjen el az ember építkezni, akikkel stabil alapot lehet építeni, amit nem tud majd elfújni az első szélvihar. A párom is akkor jött az életembe, amikor szinte már enyhe öniróniával megfogalmaztam magamnak, hogy ha valakinek most így is kellek, akkor ő az igazi, annyi minden „takarítanivaló” volt akkoriban körülöttem.

Szilárd köszönöm az inspirációt, amit adtál, és amit mindig adsz, amikor csak beszélünk! :)

Köszönöm neked és azoknak, akik azt látják, aki vagyok, hogy vagytok! :)

Ti vagytok azok, akik megtanítottatok arra, hogy „aki az igazi énedet látja, az hozzád beszél, nem az identitásodhoz”.

A számtalan technika, eszköz azonban, amit fejlődésem érdekében használtam mind eltörpül amellett, amikor felteszem magamnak azt a kérdést, hogy: Ha a gyermekem az adott pillanatban látna/hallana stb. büszke lenne-e rám, jó példát mutatnék-e neki a cselekedetemmel, szavaimmal, értékrendemmel? Ennyi. Kell ennél több?

Így már mosolyogva lehet IGEN-nel válaszolni azoknak, akik azt mondják, hogy „neked könnyű”. Mert belül tudjuk, hogy igen, most már sokkal könnyebb, mint volt, minden nap egy újrakezdés a könnyebbé tételre, és hogy emögött egy mély és nehéz munka áll, mellyel egy olyan értékrendbeli-mentális-érzelmi-anyagi alapot teremtünk, melyre stabilan tudjuk felépíteni családunk jelenét és jövőjét. Köszönöm a két főcoachnak, hogy nap mint nap hisznek és bíznak bennem! :)

„Tudsz nekem segíteni?” „Persze, szívesen.” – Avagy a segítő drive esete a kihasználtsággal

„Tudsz nekem segíteni?”, „Veled szívesen együttműködnék!”, „Dolgozzunk együtt!”, „Te ehhez olyan jól értesz.”, „Nem szeretném, ha azt éreznéd, hogy kihasznállak.”, „”Van valami ötleted arra, hogy…?” „Kíváncsi vagyok a véleményedre, te mit csinálnál?”

Ezek és sok más mondat az, melyek varázserővel rendelkezve sokunknál – főleg nőknél – kiválthatják azt az érzést, melyre szolgálatkészen ugorva egy veszélyes csapdába eshetünk.

És hogy mi ez a csapda? A kihasználtság és az abból fakadó negatív érzelmi spirál.

A segítési vágyra és néha a szakmai egóra is hatva a mondat használóit szinte elsodorja az a lelkesedés, mely ilyenkor kezdetben előtör a később már magát kihasználtnak nevezett egyénen.

Mert ugye szinte kódolva vagyunk arra, hogy segítsünk másokon, ami alapjában véve egy természetes és értékrendileg is elfogadott viselkedés. Ám segítési hajlamunk sokszor olyan erős érzelmi reakcióként nyilvánul meg, melynek révén üzletileg beleeshetünk abba a csapdába, hogy ellenérték nélkül teszünk meg másoknak dolgokat, adunk tanácsot vagy szélsőséges esetben válunk mások céljai megvalósításán dolgozó igáslovakká.

Hogyan lehet felismerni azt, ha éppen ezen az úton haladunk?

Először is érdemes végiggondolni, hogy a fent idézett mondatokra milyen reakciókat adunk. Ha végig gondolva múltbeli tapasztalatainkat arra jutunk, hogy szinte azonnal – akár a szenvedélyes lelkesedést is megélve – a másik rendelkezésére állunk, akkor nagy a veszélye annak, hogy önmagunkat utólag már nem kívánatos helyzetbe sodorjuk.

Ha már benne vagyunk bizonyos akár üzleti, baráti folyamatokban, nézzük meg, hogy a „segítségünk” valóban időszakos, szükséges az adott helyzetben vagy kezdünk egy spirálba bekerülni, ahol folyamatosan igénybe veszik (vagy rendelkezésre bocsátjuk) időnket, energiánkat, tudásunkat.

Ha sokszor fog el minket az az érzés, hogy a végzett tevékenységért „mások pénzt kapnak”, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy túl vagyunk már az önzetlen segítségnyújtás határán és szépen belesétáltunk a saját vagy a kihasználó által teremtett számunkra már kellemetlen helyzetbe.

A későbbi helyzetekre felkészülve érdemes megnézni azt is, hogy milyen jelei lehetnek annak, ha valaki kihasznál másokat. Ezt tudatosítva már felismerhetjük a vészjósló helyzeteket és némi önismerettel felvértezve és hatékony kommunikációt alkalmazva megvédhetjük magunkat.

Az egyik tipikus jel a kihasználó viselkedésében, hogy hajlamos a kommunikációjában ledegradálni saját magát, a tevékenységét, hogy ezzel a segítő szándékot kiváltsa.

Sokszor előfordul, hogy a másik felet magasztalják („te ezt is tudod?”, „de jó, hogy ebben is ilyen ügyes vagy”, „hatalmas tudásod van” stb.) ezzel annak ego-jára hatva, ami által kiváltódik egy bizonyítási vágy a másik félben, így fentiek igazolására azonnal cselekedni kezd.

Az adás-elfogadás egyensúly témakörével sok esetben találkozhatunk. Egy stabil értékrendű ember tisztában van azzal, hogy tud adni, önzetlenül is, és tud elfogadni is. 

(Fontos megkülönböztetni az önzetlen segítséget - amit belső emberi indíttatásból önszántunkból, nyújtunk - attól, amit fentiek alapján kihasználásnak nevezünk. )

Üzleti könyvekben gyakran előforduló instrukciók, hogy először adj, mindig adj többet, mint amit te kapsz. Nem az elvekkel van a probléma, hanem azzal, ha az adás mögött „elvárják” az ellenszolgáltatást. Mert ilyenkor az, aki kap, a hála helyett lelkiismeret-furdalást érezve görcsösen azon fog dolgozni, hogy viszontadjon, legalább a kapott értékben. És ez egy olyan kör, amiből nincs kiszállás, hacsak fel nem ismerjük, hogy mi van a függöny mögött.

Miért is hagyjuk mindezt?

Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy becsüljük-e magunkat annyira, hogy tudjuk a saját értékünket emberileg és anyagilag is (üzleti szolgáltatások, tudás átadás esetén)? Képesek vagyunk-e arra, hogy kiálljunk saját magunkért, az időnkért, energiánkért, pénzünkért, és belső és anyagi értékeinket ismerve meg merjük-e kérni ennek az árát vagy merünk-e nemet mondani?

Merünk-e úgy kiállni magunkért, hogy adott esetben ezzel a másik féllel való baráti vagy üzleti kapcsolatot kockáztatjuk? (Korrekt üzleti kapcsolatokban ugyanakkor elő sem fordul, hogy a másik fél ne adna ellenszolgáltatást automatikusan az elvégzett munkáért vagy kért segítségért, illetve nincs túllépve az a bizonyos határ)

Hogyan is kezeljük mindezt?

Elsősorban ismerjük fel, ha rendszeresen ilyen helyzetekbe keveredünk. Érdemes fentiek alapján végiggondolni, hogy azok, akik eddig kihasználtak bennünket, hogy kommunikáltak, hogy viselkedtek.

Majd ezt követően – ahogy a régi bölcsesség mondja: azt használják ki, aki hagyja magát – kezdjünk el változtatni viselkedésünkön.

Érdemes tudatosan figyelni arra, hogy ha valaki segítséget kér tőlünk, vagy együtt dolgozunk vele, hogy a pontos kereteket már az elején meghatározzuk.

A keretek vonatkozhatnak időre (mennyi időm van segíteni), témára (miben fogok segíteni, együttműködni, együtt dolgozni), pénzre (mindezt mennyiért teszem). 

Ha a keretek pontos meghatározás előre nem történik meg, az esetek döntő többségében később már nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen konfliktus, és rossz érzések nélkül kezelni a helyzetet.

Ha segítő, tanácsadó szakmában tevékenykedünk, akkor pedig érdemes tisztázni a másik féllel, hogy az általa felhozott téma már a szakmánkat érinti, szívesen segítünk neki és várjuk szeretettel egy konzultációra/ülésre stb. egy előre megbeszélt időpontban.

Szakmai életünkben a személyes márkaépítésben egy fontos pont, hogy MI döntsük el azt, hogy kinek adunk ingyen tanácsot, segítséget, terméket stb.

Az objektivitás és a helyzetek saját magunkban való megérlelése (alszunk rá egyet) még inkább segíthet abban, hogy megtaláljuk életünkben az egyensúlyt az önzetlen segítségnyújtás és a szolgáltatás-ellenszolgáltatás közt.

Anyaegyetem, avagy felvételi vizsga egy újabb szakra

Decemberi stressz a megoldandó feladatok miatt,szakdolgozat írás, kiskutya halála, két hét influenza, államvizsga, építkezés …. hát most hogy írom, és visszagondolok egy is sok úgy, hogy az embernek egy tüneményes Angyalka lakik a pocakjában, hát még ez így mind. És a stresszel való megküzdési stratégiák a hormonok tombolása, a mozgás lassulása, a megváltozott érzelmi, fizikális és mentális állapot közepette nem mindig működőképesek … legalábbis a korábbi módszerek nem.

Mindezek hatására én azt a módszert alkalmaztam (persze tudat alatt), hogy még több dolgot terveztem be, hogy még véletlenül se kelljen beletemetkeznem a fájdalomba, az elém tornyosuló feladatokba és az egyes emberi kapcsolatokban való csalódásomba. Na, hát nem működik kedves éppen várandós vagy majd leendő kismamák. Nem vettem vissza a tempóból, holott éreztem, hogy nem biztos, hogy nekem most még el kéne mennem egy 5 napos képzésre, nem biztos, hogy még be kéne vállalnom kétszer két nap tréning megtartását, nem biztos, hogy Duracell nyúl módjára kéne ide-oda szaladgálnom, hogy a hivatalos ügyeket intézzem.

Valahogy igyekeztem túlmenni a december és a január rám nehezedő terhein, és mintha – éppen ahogy közeledik az időpont – beparáztam volna attól, hogy Atyaúristenénmostakkoranyaleszekéseztmosthogyésbiztoshogyénerrefelvagyokkészülveésméltóvagyokráéskülönbenis.

Persze két hete még nem voltam ennyire tisztában a saját érzéseimmel, sőt, az ember hajlamos magának is hazudni (bár igyekszem egyre ritkábban és egyre rövidebb ideig, mert jobban járok, ha belenézek a saját tükrömbe J ) .

Na szóval mindezek hatására elmentünk a választott orvosunkhoz és végtelen nyugalommal és szakértelemmel közölte, hogy két hét alatt nem nőtt eleget a baba, amúgy minden ok, de hát pár napra be kéne feküdni a kórházba.

És kezdődött a tanítás J Indult onnan, hogy ha valakinek, hát nekem aztán óriási kórházfóbiám volt. Fel sem fogtam mi történik ott és akkor, és annyit tudtam csak kialkudni, hogy ne azonnal, hanem két napra rá kelljen befeküdni. Persze sírás, félelem, ijedelem és egyéb finomságok után közel egy napomba telt, amíg leérveltem magamnak, hogy ez most miért lesz jó és megbarátkoztam a megváltoztathatatlannal.

Szerda reggel sodródva az eseményekkel sikerült becuccolnom a terhespathológia egyik szobájába, miután már túl voltam az első un. tüdőérlelő injekción. Hála a jó égnek az én édes párom polihisztor mentalitásával azonnal kiképezte magát és megnyugtatott, hogy a beutalt várandós nők nagy részének ezt beadják, így nincs okom aggodalomra. (Attól még persze aggódtam J ).

Két nap ctg és ultrahang után – a végtelenül kedves és szórakoztató szobatársak, a nyugalom, a magamba szállás és elgondolkodás hatására – érdekes módon az én édes babócám is azonnal elkezdett rendesen nőni. Sőt, most 6 nap után 10x annyit nőtt, mint előtte két hét alatt!

Sok mindent végiggondoltam ebben a pár napban. Átértékeltem dolgokat, megnyugodtam, jobban kiállok magamért és rájöttem, hogy igenis méltó vagyok az anyaságra, ez a szerep jön most az életemben, erre hangolódom, nem áll meg az élet, ha nem mindent én kontrollálok és intézek, nem kell, hogy bűntudatom legyen, ha éppen csak pihenek, olvasok, fekszem, nyugalomban vagyok. Küzdelmes belső munka volt, de lehet, hogy aki hosszú-hosszú évekig a karrierépítéssel, szakmai dolgokkal van elfoglalva, az éppen ezekben a témákban kapja a feladatait és a leckéit. Engem ki kellett, hogy vegyen az élet a „forgalomból” ahhoz, hogy ezekre ráeszméljek. És amikor az első ultrahangon megtudtam, hogy Angyalka mennyit nőtt, azonnal elsírtam magamat, én, aki korábban azért kordában tudtam tartani az ilyen érzéseimet. Hát igen, új Főnök és új szerep érkezik az életembe. Átalakuláson megyek keresztül, ami néha felemelő és csodálatos, néha küzdelmes és fájdalmas, de a végeredmény biztos, hogy olyan lesz, amilyenről álmodni sem mertem volna… J

Kedves Nőtársak és persze Férfiak is! Legyünk türelmesek magunkkal, ha tanítást hoz az élet, engedjük el ilyenkor az irányítást, hiszen ha megyünk az eseményekkel, megnyugszunk, akkor sokkal jobban tudunk figyelni a jelekre, amik megmutatják, mit kell megtanulnunk.

Végtelenül hálás vagyok Juditnak, az egyik szobatársamnak, aki negyedik gyerekét várva megmutatta, hogy küzdelmes utat végigjárva is mennyire jól meg lehet teremteni a boldog családi közeget. Köszönöm Annamarinak, a másik szobatársamnak, hogy megmutatta nekem azt, hogy igenis jó úton járok, ha elfogadással szeretettel közelítek másokhoz, mögé nézek a dolgoknak, hiszen nem minden és mindenki az, aminek látszik (ő éppen most szül, amihez Áldást kívánok neki). Köszönöm Nórinak, hogy az elkövetkező hetekre utat mutatott és egyben tükröt, hogy a magamfajták is jó anyák lesznek J

Köszönöm Zitának, Editkének, Marcsinak és az összes osztályon dolgozó szülésznőnek és nővérnek, hogy emberségükkel, barátságukkal példát mutatnak, hogy szakemberhiány és végtelenül sok munka közepette is mindig van egy kedves szavuk a páciensekhez!

Köszönöm Gabi szülésznőnek, hogy azzal, hogy rám ijesztett, megtanított arra, hogy ne hagyjam, hogy kibillentsenek, higgyek magamban, a jóban, a megérzéseimben.

És persze köszönöm Belics doktor úrnak (nálunk otthon csak B-Doktor :) ), aki profi szakmai munkát végezve egyben terápiás kezelést is adott azzal, hogy beutalt (persze remélem ma hazaenged J ).

Közhely, hogy nem véletlenül történnek a dolgok, de ha a történések hatására tényleg adunk magunknak időt arra, hogy a dolgok mélyére, mögé nézzünk, egyre inkább látni és érezni fogjuk az éppen megtanulandó leckénket.

Visszaszámlálás van márciusig és egyben csak babára hangolódás és nyugalom.

Bízom benne, hogy átmentem a vizsgán és kérem a Jóistent, hogy minden a legjobban alakuljon.

Drága Angyalka! Tudom, hogy jól vagy és azt is, hogy érzed, hogy most már csak Rád figyelek! Nem volt egyszerű neked sem az elmúlt két hónap. Szükséged van Rám és most már Édesapáddal csak arra készülünk, hogy a lehető legnagyobb szeretetben és nyugalomban várhassuk az érkezésedet. Képzeld, mindent intéz nélkülem is! Már kész az ágyacskád, a pelenkázód, gyönyörű kis lámpák lesznek a szobádban, kaptam apától fotelt is, és most azt szeretné, ha együtt elmennénk, hogy vegyünk még egy-két dolgot a szobádba, hogy tényleg olyan legyen, amilyennek megálmodtuk Neked!

Apa nagyon igyekszik és tudom, hogy mire jössz, minden készen lesz (szerintem még a mi ágykeretünket is megcsinálja, bár már kifejlesztettem egy tuti módszert a földön lévő matracokról felkeléshez J )

Érzem, hogy most már nagyon jól érzed magadat odabent, és hát szeretsz enni is, mert a napi adagom nagyjából háromszor akkora lett, mint korábban J

Köszönöm, hogy Te jössz hozzánk, és hogy mi lehetünk majd a szüleid! Érezd jól magadat! Mi azon leszünk, hogy így legyen!

Női lét és a FOMO csábítása

FOMO. Azaz Fear of Missing Out, attól való félelem, hogy kimaradunk valamiből. A 21. század érdekes mentális zavarokat definiál. Ha nem vigyázunk, és túl sokat kutakodunk az új kor zavarai közt, könnyen beleeshetünk abba, hogy szépen fokozatosan kezdjük magunkon is beazonosítani a tüneteket és idővel eljutni oda, hogy önjelölt pszichológusként beteggé nyilvánítjuk magunkat.

A ki- és lemaradástól való félelem úgy tűnik nem csak az online és virtuális világ sajátja (sokan órákat töltenek közösségi oldalakon és naprakészen posztolják életük pillanatait és követik ismerőseik életét és az aktuális híreket, nehogy „lemaradjanak” valamirő), de bizonyos mértékben a női szerepek megélése során is megfigyelhető. Nem kis szerepe van ebben a társadalom által ránk kényszerített elvárásoknak, az életkorokhoz kapcsolt sztereotípiáknak.

Mert hát ugye, sokszor halljuk, látjuk, olvassuk, mondják stb., hogy egy nőnek ……, egy nőnek ebben a korban …., egy vidéki, városi, diplomás, dolgozó, babát váró, gyermekes, elvált, 30-40-50-60 feletti nőnek stb. milyennek kellene lennie, hogy kellene öltözködnie, viselkednie, kommunikálnia, karriert építenie, családod alapítania stb.

És könnyen, nagyon-nagyon könnyen bele tudunk csúszni abba, hogy az elvárásként megfogalmazott vagy sugalmazott dolgok tudatalattink mélyén raktározódva futtatják bennünk a FOMO programokat.

Gyorsan-gyorsan diplomákat gyűjtünk, nehogy lemaradjunk a versenyben, mert hát egy nőnek is meg kell állnia a helyét a munkaerőpiacon (miért enélkül nem tudná?) Gyorsan-gyorsan önfejlesztő tréningek, szemináriumok, spirituális és egyéb technikák segítségével keressük az „Igazit”, hogy prezentálni tudjuk környezetünknek, hogy nem maradtunk ám le. (És mi van, ha valakinek hosszú évek tapasztalata kell ahhoz, akár több partnerrel is, hogy megérjen egy harmonikus párkapcsolatra? ) Gyorsan-gyorsan mindenféle varázskencéket és szereket veszünk, szürrealista és extrém mozgásformákat próbálunk ki, hogy nehogy lemaradjunk arról, hogy mi is örök fiatalok, szexik, csábítók, vadmacskák, és párductestű modellek legyünk. (Mert biztos, hogy az a nőideál?) Gyorsan-gyorsan igyekszünk kismamaként is nem lemaradni az aktuális szülési és divat-trendekről, nehogy kilógjunk a sorból. (Biztos, hogy be kell dőlni a kismama-marketingnek?)

Szóval a FOMO tüneteit elég gyakran és hamar felismerhetjük női szerepeink megélése során is. Ám ami a jó hír, ha már felismertük, nem biztos, hogy „beteggé” nyilvánítva magunkat azonnal terápiára kell rohannunk. Mi van, ha csak megállunk egy pillanatra, elfogadjuk a felismerést, mosolygunk egyet magunkon, és visszahelyezkedve igazi, saját életünkbe folytatjuk tovább a mindennapokat ügyelve arra, hogy ne sodorjon el bennünket többet a FOMO-tornádó. Humorral sok minden megoldható.

Most a 30. héten tört rám is a Kórházi-csomag-FOMO. Van olyan ismerősöm, akinél a 30. héten jött a baba, és többen is javasolták már, hogy „össze kéne készítened a csomagot”. Amikor először hallottam, elég fura képet vághattam, vissza is kérdeztem, hogy milyen csomagot? Nekem akkor még természetes, ösztönös volt, hogy ha majd közeledik az idő, pár hasznos dolgot összerakok és kész. Amúgy is negyed órára van tőlünk a kórház. Életem párja meg amúgy is azonnal mindent be tud szerezni, ha kell. Miért is kéne nekem erre ráparáznom? Na aztán egyre több helyről kaptuk a Csomag-tornádót, és hát szép-nem szép, elsodort. A napokban rámtört az „Úristen mi lesz, még nincsen csomagom, és mi van, ha menni kell, és nem lehetek ilyen felelőtlen, és nem is érzem csomag nélkül biztonságban magamat, és Jézusom mindjárt hisztizek” érzés. Na még az a szerencse, hogy csak kis tornádó volt, mert az első fuvallatnál felismertem (persze ahhoz azért kellett az itthon előadott csomag-monológom, amit a párom végtelen türelemmel hallgatott végig).

Szóval nincs még csomag. És nem is lesz még. Vettünk pár dolgot már persze, de elegem van a Csomag-FOMO-ból, meg az összes női FOMO-ból is. Hiszem azt, hogy mire Angyalka érkezik úgyis minden összeáll, ő tudja, mikor akar jönni, én meg érzem, hogy még nem. Amúgy meg neki a szeretet lesz a fontos, nem az, hogy a hiperszuper szoptatós melltartót és hasleszorítós bugyit és hordom-e. Persze ezek is fontos dolgok, de úgy érzem, nem fogok semmiről lemaradni, ő sem, és minden tőlünk telhetőt meg fog kapni ahhoz, hogy csodás kis élete itt kint is elinduljon. Én is meg fogok kapni mindent ahhoz, hogy nyugalomban, szeretetben és minőségi környezetben élhessem meg a kinti együttlét minden pillanatát. Ja és még a teljes támogatást is megkapjuk végtelen szeretettel-szerelemmel-türelemmel-alázattal apukája és egyben a szerelmem részéről. Akkor meg nem mindegy, hogy miről maradunk le, és miből maradunk ki? Minden úgy jó, ahogy van. Mondják és tanítják is sokan. De hányan jutnak el oda, hogy tényleg így élik az életüket? Hányan tudják a fogyasztói társadalomban is előtérbe helyezni az igazi értékeket a FOMO-jelenség tárgyaival és történéseivel szemben?

Ha visszahelyezkedünk a saját életünkbe, lehet, hogy rájövünk, hogy tényleg az egyszerűségben van a titok, mind gondolkodásban, mind megoldásokban, mind pedig a tárgyakban. Ha pedig nőként is kipróbáljuk azt, hogy az ösztöneinkre és a megérzéseinkre hallgatunk, akkor Igazi Nővé válunk és női erőnkkel ezzel le is győzzük a FOMO-Mumust.

Drága Puncis Angyalka! Te igazi kis ösztönlényecske vagy. Van saját ritmusod, nőiességed és pontosan tudod, hogy miben akarsz részt venni és miben nem. (Ha valamiben nem, akkor olyan kemény lesz a pocakom, hogy azonnal tudom nem jó helyen vagy nem jó emberekkel vagyok, esetleg nem jó gondolatok vannak a fejemben). Őrizd meg a saját egyéniségedet, Te úgy vagy jó, ahogy vagy, emberként és Nőként is. És ha majd itt a kinti világban is elkezded járni az utadat, mi abban fogunk segíteni, hogy ebben melletted álljunk. Saját utad, saját tapasztalataid lesznek, és bízom benne, hogy jó példát tudunk mutatni arra, hogy stabil értékrenddel és hittel le tudsz majd győzni minden FOMO-tornádót!