Nagytakarítás

Fura, de én szeretek takarítani. A takarítás, rendrakás az egyik legjobb terápia, amit magamon kipróbálva eredményeket tapasztaltam. Imádom, amikor kikapcsol az agyam, és a terek és tárgyak tisztulása révén belül is érzek valamiféle megkönnyebbülést. Sokan ajánlják is, hogy ha változások, elengedések, lezárások vannak az életünkben, egyben a környezetünket is tisztítsuk, változtassuk meg. Nekem a takarítás olyan, mint a testmozgás, rendszeresen szükségem van rá, hogy feldolgozzam a történteket és kitakarítsam magamból gondolatilag is a nem odaillő dolgokat, amit aztán átültetek oda, hogy az életemből is kitakarítom a már fölösleges tevékenységeket, szokásokat esetleg egyéneket.

Az utóbbi időben azt vettem észre – most hogy Punciska már egyre önállóbb és aktívabb egyéniségként követeli a figyelmet - ,hogy szinte láthatatlan tisztítóeszközöket használva, megkönnyíti a dolgomat, és anélkül, hogy bármiféle erőfeszítést tennék ezirányba, folyamatosan tűnnek el az életemből a már nem engem szolgáló dolgok, jelennek meg azok, melyek egy új kezdetet hoznak, és a múltbeli dolgok közül pedig folyamatosan esnek ki a szekrényből az utolsó csontvázak is, melyek elintézetlen vagy lezáratlan ügyként mentálisan tartottak fogva.

Biztos, hogy a kis Angyalka is teszi a dolgát, és lehet, hogy azzal, hogy sikerült elfogadnom saját nőiességemet és ezáltal az életemet, talán bele is simulok az eseményekbe és mintegy hagyom, hogy a dolgok jöjjenek és megtörténjenek.

Nem a tudatosság hiányáról van itt szó, korántsem. Hát ha valaki, akkor én tudom, hogy mit jelent az élet minden percét, minden célunkat lépésről-lépésre tervezetten, megfontoltan és irányítottan élni. Nem tudom, hogy létezik-e még olyan célmegvalósító-kitűző-elérő-menedzsment és egyéb technika, amit ne próbáltam volna ki, csak, hogy haladjon az életem.

Céltáblára írogatás, puha és keménytáblás, rendszerezett és képekkel teleragasztott célfüzet, reggel fél órával korábban kelés, hogy az amerikai motivációs tréner előadása nyomán minden reggel kézzel leírjam a jelen idejű, egyes szám első személyben fogalmazott céljaimat, SMART és egyéb célkitűző technikák, Excell táblázatok, gyertya gyújtás, hála ima, mantrák, meditációk, kis cetlikre felírt célok pénztárcában hordása, célok ismételgetése napközben magunkban…. szóval lehet, hogy még lenne több is, egyelőre most ennyi jutott eszembe, amit biztosan kipróbáltam.

Akkoriban azonban egy valamit nem csináltam … nem ÉLTEM. Nem éltem a SAJÁT életemet.

Pont amiatt, hogy kapaszkodót kerestem a technikákban, és hittem, hogy mindent megteszek (cselekvési tervem is volt :-)  és tettem is sok mindent ). Egy dolgot nem vettem figyelembe, hogy mi az, amit IGAZÁN ÉN AKAROK, ….. és a SAJÁT ÉLETEMBEN.

Félreértés ne essék. Fenti technikák működőképesek … lehetnek. Én most más utat választottam. Két éve az összes technikát kitakarítottam az életemből. Nagytakarítással, fertőtlenítővel :-) , ablaktisztítóval, mindennel, csak hogy kitakarítsam az elmémet is.

És a következő történt. Eleinte bepánikoltam, hogy most aztán mi lesz? Mivel töltöm ki azt az időt, amit a cél-menedzsmentre fordítottam? Most mi lesz az életemmel? Most csak sodródni fogok? Milyen ember vagyok én, ha már nem is foglalkozom a céljaimmal? Hogy leszek így sikeres, hiszen a sikeres emberek, mind célokat tűznek ki? Úristen, most majd összecsapnak a fejem fölött a hullámok, hiszen nincs iránytű, ami vezetne!

Aztán a pánikmélypont után …. kezdtem észrevenni az ÉLETET. Volt, hogy csak ültem a teraszon és néztem a fákat. Volt, hogy kényszercselekvésként elkezdtem virágokat ültetni, ami azóta is nagy szenvedélyem :-) Volt, hogy elmentem bevásárolni, és sétáltam és néztem az embereket. … Kezdtem visszatérni a SAJÁT ÉLETEMBE, és kezdtem megismerkedni a saját életemmel.

Szépen lassan egyre jobban kezdtem érezni, hogy milyen ételt kíván a szervezetem. Elkezdtem mozogni, futni, aerobikozni stb., és ami nem tetszett abbahagytam (azóta is utálok futni :-) ). Eltettem az összes önfejlesztő-ezo-spiri-és majd én tudom, hogy neked mi lenne a jó könyvet 3 nagy banános dobozba. Rájöttem, hogy imádom a romantikus regényeket és a krimiket is.

Ja, hogy ez így lehet, hogy úgy tűnik, mintha egy mentális beteg épülne fel és rehabilitálódna? Tulajdonképpen igen :-)  Aztán szépen elkezdtem látni azt is, hogy hány és hány ember nem a saját életét éli, rohan, kapaszkodókat keres, hajszolja az illuzórikus bálványokat (célokat, vágyálmokat, pénzt stb.) , és közben nem ÉL.

Hogy jön ez a nagytakarításhoz? Hát úgy, hogy azt vettem észre, hogy amióta a saját életemet élem, van egy végtelenül erős takarító berendezés körülöttem, most már Angyalkával együtt :-) Nem „fáradok” el a takarításban, mert a berendezés folyamatos üzemmódban van. Ezáltal van időm, lelkesedésem, energiám, szenvedélyem, öröm és vidámság, van nyugalom és harmónia és ez a láthatatlan takarító berendezés olyan iránytűvel rendelkezik, melyet néha megpróbálnak páran más irányba hangolni, de már rövid idő alatt visszaáll a helyes irányba.

Mi lenne, ha egyre többen hagynánk, hogy a takarító berendezésünk működjön? Talán több tolerancia, empátia, öröm és nyugalom lenne a környezetünkben, hiszen hagynánk egymást élni.

Kíváncsi vagyok Rád Angyalka nagyon ( és most beszélgettem apukáddal, ő is :-) ), hogy neked milyen az iránytűd, a takarító berendezésed! Igyekezni fogunk, hogy Te is tudd élni a saját életedet, és abban is, hogy ebben legfőképpen azzal támogassunk, hogy megmutatjuk Neked, hogy mi is ezt tesszük!

Játék határokkal

„Pistantrophobia”. A legújabb szó, amit tanultam. Amikor megláttam az angol definíciót, nem akartam hinni a szememnek: Pistantrophobia is the common fear of trusting people due to past experiences with relationships gone bad. Azaz általános félelem attól, hogy bízzunk az emberekben, annak köszönhetően, hogy a múltbeli kapcsolatainkban rossz tapasztalatink voltak.

Hát ezzel egy újabb dolgot diagnosztizáltam magamra az elmúlt évekre. Néha van úgy, hogy csinálok, megélek valamit, és csak később jövök rá, hogy annak akár konkrét neve, definíciója is van. Így voltam a coachinggal is. Régóta csináltam, hosszú évek teltek el, hogy az általam a szívem mélyén korántsem kedvelt tevékenységek sorát végeztem, és ebben az önbecsapásban mindig az vitt túl a teljes kiégési ponton, hogy közben a körülöttem lévő emberek, kollégák fejlesztésében, motiválásában éltem ki magamat, úgy, hogy még messze nem tudtam, hogy a coaching egyáltalán létező valami.

Szóval ez a pistantrophobia … hát ebben is sikerült elég nagymértékű tapasztalatokat gyűjtenem, ha ez tényleg az, hogy félünk a bizalomtól.

Bizalomvesztés. Sokszor úgy tapasztaljuk meg ezt is, hogy azt sem tudjuk, hogy megélt fájdalmunk a bizalom elvesztése miatt van. Hányszor csalódunk emberekben, helyzetekben?

Számtalanszor. És persze, lehet azt mondani, a nagy önfejlesztő könyvek okosságai révén, hogy hát „azért csalódtál, mert elvárásaid voltak”, meg „ez nem csalódás, csak egy tapasztalat” stb. De igenis csalódunk! És nem csak az elvárások miatt. Az elmúlt pár évben, amikor visszanyúlva a mély belső értékeimhez újból összeraktam magamat, akkor tudtam, hogy stabil értékrendbeli alapokra építkezem, és innentől, lesz, ami lesz, ezen az ösvényen fogok haladni, még akkor is, ha csak kevesen jönnek velem, utánam, mellettem, vagy mennek előttem az úton. El is fogytak a csalódások révén az útitársak. Vagy azért mert ők hagytak el, mert nem voltam hajlandó beszállni, vagy csak rövid időre az ő érték-cél-mentalitás hajójukba, vagy én hagytam el őket, tudatosan elvágva minden szálat, mert a saját hajómban akartam tovább evezni, sokszor magányosan. Ja, hogy ezzel sokan nem értettek egyet? Igen. És nekem néha fájt az elválás? Nagyon. Csalódtam sokat? Hogyne.

És el is töltöttem hosszú-hosszú időt a pistantrophobia (kezdek megbarátkozni a szóval :-) ) állapotában. „Na hát én aztán innentől nem bízok senkiben!”, „Majd én meghatározom a saját határaimat, mindenki hagyjon békén, különben is annyit csalódtam, hogy majd a Jóistennel (ki minek nevezi) elleszek én kettesben”.

Majd ebben a begubózott kis állapotomban sorra jöttek azok a helyzetek, amiket furamód nem tudtam egyedül megoldani, bármennyire is erőlködtem. Meg kellett tanulnom, segítséget kérni, elfogadni, és lassan-lassan (tényleg nagyon lassan), apró hétköznapi helyzetekben már megtanultam „bízni” másokban. Annyira sikerült tökélyre fejlesztenem a bizalmatlanságot, hogy a visszajáró aprópénzt fillére pontosan mindig megszámoltam, a vásárolt, kimért dolgokat otthon lemértem, hogy nem vágtak-e át, szóval jobb is, ha nem volt akkoriban mellettem senki, tuti, hogy az őrületbe kergettem volna :-)

És hát arról meg ne is beszéljünk, hogy a férfiakba (férfiak? :-) ) vetett bizalmam egyszerűen nem létezett többé. Az „úgyis bekorlátozna, átvágna, kihasználna, lehúzna, hazudna, elárulna, megcsalna, és túlfejlődném :-) (ez volt a legszebb érvem :-) ) „ gondolataim közepette, mégiscsak elkezdtem azon gondolkozni, hogy hát „és mi van, ha lehetne máshogy is?” .

Ekkor jött az életembe az az ember, aki az összes létező frusztrációm múltbeli maradék foszlányaival együtt „megszelidített” :-)

Ő soha nem akart megváltoztatni. Az értékrendünk és a jövőképünk hasonló. És fura mód, mindig, mindenben türelmesen kivárja azt, amíg „kidolgozom” magamból a gátló dolgokat. Ő az, akit nem túlfejlődök, hanem akivel együtt tudok fejlődni.

Drága Puncis Angyalka! Ő az apukád. Nem is lehetne más. Te őt érdemled! És szerintem én is :-) Most már tudom. Ő az, akivel most már közösen alakítjuk ki a mi kis családunk határait. Játékosan, bár néha nálam még elszakad a cérna :-) Nála soha. Ő a nyugalom szigete, tudja, mit akar az élettől, és azt is, hogy minket nagyon! És ezért ő is hajlandó fejlődni, tenni. Most még mi is tanuljuk azt, hogy mi az, hogy család. Hol vannak a határok ebben mindkettőnknek, majd neked is úgy, hogy megőrizhessük saját egyéniségünket is, és magasabb szinten egy családi identitást is kialakíthassunk mindhármunknak … ami már csak a miénk. Dolgozunk rajta, de szerintem ezt látod és érzed :-) Tologatjuk a határokat magunknak is és a körülöttünk lévőknek is. Finoman, hiszen az új kis családként, egyben a régi családunk része is leszünk. Ez egy új helyzet, egy izgalmas feladat, de tudod mi az alapja mindennek? A bizalom. A bizalom önmagunkban, egymásban, benned, a jövőnkben. Te és Ő vagytok azok, akik új értelmet adtok az életemnek … és akik „kigyógyítottatok” a Pistantrophobiából :-)

Kismama

22. hét. Már kezdődő és látszódó pocaknövekedés. Kezdődő derékfájás. Találkoztam egy lánnyal. Egy lánnyal, aki keresi önmagát, az útját, a harmóniát és a nyugalmat. Sok közös vonásunk van. Szinte elröppent az a két óra, amit együtt töltöttünk, és hittel, bizalommal telve várom első coaching ülésünket. A találkozás óta nem megy ki az a mondat, a fejemből, amit már az egymás iránti szimpátia, és az eljövendő közös munka iránti lelkesedésben mondott: … kicsit tartottam attól, hogy kismama vagy…

Kiragadva a mondat félreérthető. A részben hasonló lelki élmények, a nőiesség megélésében tapasztalt küzdelmek, és a „nagyon szimpatikus vagy, és szívesen elkezdeném akkor a folyamatot” élmény után, mintegy a pozitív végkifejlet előtti nyíltan vállalt „előítélet” kifejeződése volt a fenti mondat. Jó érzés volt megélni, hogy azt látják bennem, aki vagyok, és ezzel az esetleges korábbi előítéleteket lebontva kapcsolódok egy másik emberhez.

Mégis elgondolkodtató ez az egész….

Mit is gondolunk, gondol a társadalom, a többség, az emberek nagy része, a média, a 21. század a kismamákról?

Milyennek KELL lenni egy kismamának? Miért „tartanak” tőle? Mit gondol egy még gyermeket nem vállaló nő egy kismamáról?

Pár éve még nem hogy azt nem tudtam elképzelni, hogy valaha egy tündéri angyalka növekszik a pocakomban, de a számomra ideális társ megtalálásába vetett hitem is totálisan megszűnt. Fogalmam sem volt arról, hogy ki vagyok én nőként, és az anyaság, mint női minőség meg aztán nemcsak hogy elképzelhetetlen, de egyben kizárt dolog volt az akkori gondolkodásomban.

Volt, hogy egyedül akartam mindent megoldani: én úgyis képes vagyok rá, majd én megmutatom, egy nőnek mindent el kell tudni intézni … és hasonló önerősítő mondatokkal igyekeztem kapálózva ellavírozni az élet tengerében, hát mi tagadás elég sok energiát befektetve, veszítve és nem túl sok sikerrel. Ez nem azt jelenti, hogy egyedülállóként nem érvényesülhetünk és lehetünk boldogok. Dehogynem. Csak akkoriban a korábbi feldolgozatlan párkapcsolati sérelmeim leplezéseként igyekeztem ezen elméletemmel takarózni.

Volt, hogy mindent AKARTAM. Akartam és nem BEFOGADTAM. El AKARTAM érni sikereket, társat AKARTAM találni, élvezni AKARTAM az egyedüllét örömét, AKARTAM, AKARTAM ÉS AKARTAM. Orleans-i szűzként kardot kivonva (vagy harci amazonnak is hívhatnánk) mentem előre a dzsungelben. Még szimbolikusan meg is fogalmaztam, hogy bozótvágó kés van a kezemben, és vágom az utat.

Na hát olyan is lett az akkori életem. Egy folyamatos küzdelem, ami messze nem a nőiességről, szólt, mert a „bozótvágó késes amazont” szinte meg sem tudták közelíteni a férfinak akkoriban nem is tartott férfiak.

Ez a mentalitás kivetült a kapcsolatokra is. Akartam, hogy írjon, hívjon, ezt csinálja, azt csinálja, és ha akarásom nem érvényesült, haragudtam és vagdalkoztam.

Minden ott változott meg, amikor az életet is akarva, rá kellett jönnöm arra, hogy egy minden szempontból mélypont kellős közepén, már nem tudok mit tenni, így kénytelen vagyok el- és befogadni, amit az élet ad.

Kockáztattam és bele is kényszerültem a változtatásba. És lassan, abban a tempóban, ahogy be tudtam fogadni a dolgokat, életem elkezdett épülni. A párommal is akkor találkoztam, amikor be tudtam fogadni őt (mint ember, mint lélek, fizikálisan, érzelmileg és szellemileg is)

És ebben a befogadási fejlődési folyamatban tudtam befogadni az eljövendő anyaságot és az azt megelőző várandóságot is. Emlékszem arra a pillanatra, amikor azt mondtam a páromnak: Készen állok lelkileg.

Ott és akkor fogadta be a lelkem, hogy új szakasz jön az életemben. Ott és akkor értem meg a befogadásra.

És én is sok mindent gondoltam előtte a kismamákról. Döbbenetes mennyi téves, félrevezető információ van akár az interneten, akár a könyvesboltokban sorakozó díszes könyvekben. A tuti tippek, a megélés fázisairól írt értekezések követése, a külsőre vonatkozó minták és elvárások sora helyett én azt az utat választottam, hogy inkább saját belsőmre hallgatva úgy élem meg ezt az időszakot, ahogy nekem jól esik.

Az első orvos (mert időközben orvost is váltottunk a hozzáállásbeli problémák miatt), azzal kezdte az elején, hogy jó lenne, ha járnék kismamajógára. És ha nekem nincs kedvem? Másra vágyik a testem és a lelkem is. Van aki végigdolgozza a várandóságot, van, aki nyugalomra vágyik, van, aki már azonnal hangsúlyozza öltözékben is kismamaságát, van, aki csak az utolsó hónapokban, van aki 20 kilót hízik, van, aki 8-at, van, aki az első pillanattól kezdve bababoltokba jár és vásárol, van, aki az utolsó pillanatra hagyja a legszükségesebb dolgok beszerzését, van, aki többnek képzeli magát, attól, hogy kismama, és van, aki frusztráltan, és van, aki természetesen viseli állapotát.

Különbözőek vagyunk. Nem vagyunk tökéletesek. Emberek vagyunk.

Akkor mégis milyen egy kismama? Egy biztos. Nézhet ki akárhogyan, lehet akárhány kiló, lehet, kedves, és idegesítő is, de biztos, hogy NŐ, és abban a csodálatos dologban van része, hogy világra segíthet egy másik embert. Az is biztos, hogy meg fog változni az élete azután. Ám ő is ember, nő, anya, aki úgy jó, ahogy van, és ha emberként tekintünk rá, meg fogjuk látni, hogy a kismamasággal nem a lénye változik meg, hanem emberi mivolta kap újabb csillogó fényt ezáltal.

Drága Puncis Angyalka! Te most nagyon figyeled, hogy mit írok. Meg is mozdultál, amint rólad írok :-) Azzal, hogy „kismama” korszakomat élem, pontosan tudom és érzem, hogy az élet készít fel, a veled való találkozásra. Sok-sok dolgon megyek át, csiszolódom, formálódom, és igyekszem olyan „kismamává” válni, aki példa tud lenni számodra, és aki majd megérik lelkileg is pár hónap múlva az újabb női szerepre, arra, hogy az anyukád lehessen!

Personal Branding

Egy barna pocakos nadrágban és egy lila v-nyakú pólóban most elgondolkodtam, hogy ha valaki, aki a korábbi – pénzügyi területen eltöltött 9 éves – időszakomból látna, mit gondolna. És nem amiatt, mert a véleménye és az arckifejezése befolyásolná későbbi itthoni öltözetemet, hanem pusztán azért, mert kíváncsi lennék, hogy az illető az igazi énemet látta bennem, vagy csak a szakmámhoz, életszakaszomhoz passzoló ruházatomat és a lelkemre öltött aktuális kosztümöt?

Egyre többet hallani arról, hogy személyes márkát kell felépíteni, hogy a karrierben az tud érvényesülni, aki valamilyen módon márkázza magát stb. Egy két hete tartott előadásomra készülve is átolvastam jó pár erről szóló cikket, és ha éppen 5-6 évvel fiatalabb és tapasztalatlanabb lennék (az azóta megélt dolgok hiányoznának az életemből), akkor a piacon érvényesülni és jó benyomást teremteni akaró „áruként” azonnal görcsös „márkaépítésbe” kezdenék.

„Szakmai piaci termékként” és nőként is elképesztő nyomás nehezedik ránk a sugalmazott és sokszor illúzióként elérhetetlen álomnak tűnő képek miatt.

A karriertervezést már sokan várandósan kezdik leendő gyermeküknél, hiszen lehet, hogy a kiválasztott bölcsibe, óvodába várólista van. Kisgyermekes barátnőim mesélik, hogy már 3-4 éves korban elkezdődik a versengés az éppen aktuális mesefigurák gyűjtésében. Óriási üzlet a baba- és gyermekruházat is.

Nem arról van szó, hogy ne legyünk igényesek, ápoltak. Ami döntően nem pénz kérdése. A kérdés az, hogy mire vágyunk valójában? És ennek tudatában vagyunk-e? Mert a ránk nehezedő elvárások és a környezetünkben tapasztalt megoldások közt végletek is lehetnek, és kérdés az, hogy ebben a káoszban megtaláljuk-e azt, amire mi igazán vágyunk?

Volt olyan korszakom, amikor nem léptem ki az utcára magassarkú-kiskosztüm-smink-belőtt haj-minden tökéletes körülöttem érzés-szakamilag sikeres vagyok kép nélkül. És otthon is iszonyatos energiákat emésztett fel ennek a képnek a fenntartása, mert belül közel sem erre vágytam. De megéltem, meg kellett élnem és most építkezem a tapasztalatokból.

Aztán volt olyan is, miután a korábbi álarcba beleuntam, hogy ki sem mozdultam hosszú ideig, és házi tréningruhában, összekötött hajjal, smink nélkül, közel sem a csábító díva képét mutatva éltem meg, azt hogy most ez esik jól.

Kipróbáltam a végleteket és vívódva igyekeztem kiszakadni az elvárásokból és megtalálni saját nőiességemet, és ezáltal vállalva az igazi saját magamat, az igazi utat. Azt az utat, ahol már a mostani barna pocakosnadrágban és lila pólóban, enyhe sminkkel is gyönyörű nőnek érzem magamat, azt, ahol ha úgy van kedvem (mint pl. tegnap) kimegyek a piacra a rózsaszín tréningruhámban összekötött hajjal és mosolyogva veszem a gyümölcsöt, és kíváncsian beszélgetek az árusokkal, és azt, ahol a párom olyan nőnek lát, aki növekvő pocakkal, háborúzó hormonokkal is gyönyörű és kívánatos, ahol sírhatok, néha bebújhatok lelki csigaházamba, ahol lehetek önfeledt boldog attól, ha találok csillogó gyöngyöket a házi készítésű karácsonyfa díszekhez, és ahol azok, akik szeretnek megértik, hogy most nekem a várandóság és a babavárás a boldogság és a karrierépítés.

És ebbe már belefér az, hogy személyes márkánk már tényleg egy személyes márka, az igazi énünk. Itt már nem kell görcsösen ideális képet mutatni kismamaként. Ha olyan az alkatod, lehet, hogy 20 kilót fogsz hízni, ha más, akkor meg lehet, hogy csak 8-at. Lehet, hogy szeretsz otthon is divatosan öltözködni és sminkelni, lehet, hogy nem, lehet, hogy aktívan vagy boldog a várandóság alatt, lehet, hogy a nyugalomtól. És akkor mi van? Különbözőek vagyunk, és olyan jó lenne már, ha hagynánk egymást elvárások nélkül élni a maga teljességében és boldogságában. Talán ehhez lehet az első lépés az, ha mi magunk kezdünk el kilépni az elvárás-világból….

Drága Puncis Angyalka, tudom, hogy érzed, amit gondolok és már azt is tudom, hogy hallasz :-) mert tegnap zenét hallgattunk apukáddal, és majd kiugrottál a pocakomból. Ott hallgatóztál kis lakásod oldalán, hogy utána ütemesen rugdoshass apa tenyerébe.

Tudd, hogy már most úgy szeretünk, ahogy vagy. Úgysem véletlen, hogy hozzánk jössz, biztosan tudod már, hogy mennyi mindent fogunk egymástól tanulni. Úgy akarunk felkészülni a fizikális megérkezésedre, hogy megélt tapasztalatainkból merítve, mégis elfogadással és toleranciával kísérjünk utadon majd. Válj azzá, aki lenni akarsz, mi ehhez akarunk biztos alapot adni neked, és bízunk benne, hogy saját példánkkal majd meg tudjuk mutatni, hogy ha a szívedre hallgatsz, csodák várnak rád itt a Földön.

Gyógyulás a gyászból

Van most egy segítő Angyalbarátnő a közelemben (hárman vannak összesen, de ő most szállt vissza korábban összetört, de azóta megerősödött angyalszárnyain az életembe). VéÁgi én csak így hívom. Sok-sok évvel ezelőtt, nagyjából 2008 környékén ismertem meg őt. Akkoriban felfelé ívelő karrieremben a köznapi értelemben vett siker (szakmai sikerek, hírnév, pénz, anyagi javak stb.), a rám nehezedő folyamatos teljesítménykényszer látszat-magabiztossá és eléggé keménnyé tett. Ági, a maga nyugalmával, szeretetével és bölcsességével ugyanabban a közegben próbált érvényesülni, ahol nekem kizárólag a nőies külsőbe rejtett erőteljes „elférfiasodásom” biztosította a „túlélést”.

Érdekes, ha olyan vállalati kultúrába kerülünk rejtett belső értékeinkkel, ahol kimondva, kimondatlanul a karrierlétrán való felfelé menetelést és az anyagi gyarapodást „díjazzák” csak.

Mindkettőnkre máshogy hatott ez a közeg, a közösen megélt élmények azonban egyre közelebb hoztak minket egymáshoz.  Titokban találkoztunk, és lassan, fokozatosan kialakult az a bizalom, mely egy igaz barátság alapját tudja ma már képezni. Akkor, abban a közegben, ami az illúzióként elénk festett ideális jövővel kecsegtetett még azt is elfogadtuk, hogy egy hibás értékekre épülő vállalati kultúra már kezdi a magánéletünket is beszabályozni.

Ebben a kultúrában nem nézték jó szemmel a kollégák közti akár baráti viszonyt is, kívülről azonban úgy tűnt itt mindenki mindenkivel jóban van.

Életem akkori szakaszában a gyorsan bekövetkező értékválság közepén Ágival közösen egymást támogatva tudtuk belső értékeinket a lehető legjobban kimenteni abból, ami már nem vitt előre minket.

És hogy jön ez most ide? Hát úgy, hogy Puncis Angyalka érkezésére készülve most szembesültem azzal, hogy akkori értékválságom által átélt mély fájdalmam még ott rejtőzik egy lelakatolt kis dobozban a szívem mélyén.

Társadalmunk nem arra szocializál legtöbbünket, hogy ha veszteség, fájdalom, gyász ér bennünket, azt megéljük, kimutassuk és feldolgozzuk. Sokkal könnyebb azt az utat választani a megélőnek is, hogy mintegy gyors gyógyulás ígéreteként a szőnyeg alá söpri, lezárja a fájdalmas dolgokat és látszatjóllétet magára erőltetve , „minden ok, persze”, „húú nagyon jól vagyok, és megyek előre” belső hanggal még mosolyt is erőltet az arcára az ajtón kilépve, nehogy mások észrevegyék elgyengülését, fájdalmát, sebeit. Persze a másik oldalon legtöbbször meg sem kapná az együttérzést, hiszen kevesen vannak, akik a fájdalmat, veszteséget átélőt támogatóan tudják kezelni. Legtöbbször a „meglátod, minden jó lesz”, „semmi baj, te úgyis erős vagy” és hasonló jótanácsokkal látjuk el egymást, még inkább növelve ezzel a belső fájdalmat.

Hát engem sem arra szocializáltak korábban, hogy mutassam ki az érzéseimet. A családunkban soha nem beszéltünk érzésekről, és a veszteség megélést egyáltalán nem tudtuk kezelni. Nem hibáztatom őket, a szüleim sem tanulták ezt, ahogy én is most ismerkedem azzal, hogy dolgozzam fel a lelakatolt dobozok tartalmát.

A 2008 utáni időszak erőteljes belső munkája hozta azt a sok-sok technikát az életembe, melyek lassú lépésenként építették és hozták elő valódi énemet. Ez a módszer is ilyen lesz :-)

Ági veszteség feldolgozással foglalkozik. Az utóbbi években tapasztaltam, hogy az önismereti és coaching technikák közül a legegyszerűbbek működnek a legjobban. Ebben a módszerben sincs semmi ördöngösség, egyedül is végigcsinálható, bár egy segítő – akár képzett tanácsadó- barát biztos, hogy sokat lendít a folyamaton.

Hat alkalom szükséges ahhoz, hogy végigmenjünk a teljes folyamaton. Áginak már írtam, hogy készen vagyok az első házi feladatokkal :-) … és túl vagyok két nagy bőgésen is.

Kedves Puncis Angyalka, anya ezt érted is csinálja, szeretném, ha a múlt fájdalmaitól felszabadulva, teljes boldogságban és szeretetben várhatnánk téged apukáddal. Ő nagyon megértő velem, tudja, hogy mit vállaltam most ezzel a folyamattal, és teljesen mellettem áll. Ma is nagyon megölelt és sok-sok puszit adott nekem is neked is, hogy megnyugtasson bennünket. Fáj most a lelkem még, de már csak a felszakított sebek miatt. És tudod milyen az, ha kitisztítunk egy régi sebet? Tisztán, újonnan fog begyógyulni. Először nagyon fájdalmas, de megéri, hidd el. A sebhely pedig Téged is és engem is fog emlékeztetni arra, hogy tanuló és gyógyuló lelkek vagyunk, képesek vagyunk hibázni, megélni a fájdalmat, és utána feldolgozni azt, hogy az abból szerzett tapasztalatokkal magunkat és másokat is gazdagítsunk!

Ági, te is az Angyalkák közé tartozol :-) Látom, hogy mennyit változtál, dolgoztál magadon, és azt is, hogy megélt fájdalmaid mögött ott ragyog már nagyon fényesen az, aki vagy! Alázattal mész az utadon, és végtelenül hálás vagyok, hogy ennek most része lehetek.

Női karrier coaching a Kisbabámért

Hát ez is eljött, hogy végre ebben a témában leülök a laptop elé. Nem is értem, miért éppen most, hiszen az éppen félhordó méretű pocakomban próbálom megemészteni az uzsonnát, és a nem éppen kellemes emésztési zavarral küzdök. De hát félig sumo-bajnokos érzetemmel is számtalanszor nyúlok a hasamhoz, hogy a kis Puncis Angyalkát simogassam, néha megkérve arra, hogy valahogy helyezkedjen úgy, hogy ne durranjak szét a teltségérzettől.

Szóval elkezdtem ezt az anyagot. Közel két hete, Andi, az ELTE-s tanárom írt egy emailt, hogy jelenlegi állapotomban esetleg kezdhetnék valamit ezzel a nőcis témával, mondván elég sok blokkom feloldódott az elmúlt időszakban, és hátha másoknak is jól jönnek ezek a tapasztalatok. Nem tudom, hogy bárki ebből fog-e valamit is hasznosítani, mindenesetre érdekes érzések és tapasztalatok birtokában talán saját magam számára is egy jó kis terápia lesz, ha néha kiadom magamból a dolgokat, persze csak írás formájában.

Hála Andinak, közel két hetes rágódás után átfuttattam magamon, hogy tulajdonképpen nincs mitől tartanom, és így, várva a kis Angyalkánkat közelinek is érzem magamhoz a női témákat.

Az elmúlt egy évben szinte folyamatosan a várandós-gyermeknevelős-és mellette karrierépítős ismerősök tömegébe botlottam, látva sok-sok követendő, elrettentő, átgondolandó és továbbfejlesztendő mintát általuk.

Angyalka (születendő nevén Pintér Anna Enikő)  úgy döntött, hogy jönni akar hozzánk, leendő szüleihez.

Hosszú és rögös volt az út odáig, hogy megértem (megértem? ) az anyaságra, be tudtam fogadni magamba egy új születendő lelket, megengedtem azt az érzést, amit vallásos körökben úgy fogalmaznak „legyen meg a Te akaratod”.

Kedves Angyalka, most, hogy bennem élsz, és érzel már fontosnak tartom, hogy tudd, anyukádnak lelke sötét bugyrait kellett ahhoz megjárni, hogy részben már megtisztulva a magára pakolt vastag rétegektől, örömmel és kíváncsisággal, de néha még aggodalommal telve várja érkezésedet. Apukád egy csodálatos ember, a szerelmem, aki már első találkozásunkkor tudta, hogy hamarosan jönni fogsz, és aki végtelen türelemmel és szeretettel várta ki azt a pillanatot, amikor én is készen állok arra, hogy velünk lehess.

A gondolataim neked is szólnak majd, te is nőként fogod élni életedet, és bízom benne, hogy adnak egy kis útravalót itt a Földön.