Kismama

22. hét. Már kezdődő és látszódó pocaknövekedés. Kezdődő derékfájás. Találkoztam egy lánnyal. Egy lánnyal, aki keresi önmagát, az útját, a harmóniát és a nyugalmat. Sok közös vonásunk van. Szinte elröppent az a két óra, amit együtt töltöttünk, és hittel, bizalommal telve várom első coaching ülésünket. A találkozás óta nem megy ki az a mondat, a fejemből, amit már az egymás iránti szimpátia, és az eljövendő közös munka iránti lelkesedésben mondott: … kicsit tartottam attól, hogy kismama vagy…

Kiragadva a mondat félreérthető. A részben hasonló lelki élmények, a nőiesség megélésében tapasztalt küzdelmek, és a „nagyon szimpatikus vagy, és szívesen elkezdeném akkor a folyamatot” élmény után, mintegy a pozitív végkifejlet előtti nyíltan vállalt „előítélet” kifejeződése volt a fenti mondat. Jó érzés volt megélni, hogy azt látják bennem, aki vagyok, és ezzel az esetleges korábbi előítéleteket lebontva kapcsolódok egy másik emberhez.

Mégis elgondolkodtató ez az egész….

Mit is gondolunk, gondol a társadalom, a többség, az emberek nagy része, a média, a 21. század a kismamákról?

Milyennek KELL lenni egy kismamának? Miért „tartanak” tőle? Mit gondol egy még gyermeket nem vállaló nő egy kismamáról?

Pár éve még nem hogy azt nem tudtam elképzelni, hogy valaha egy tündéri angyalka növekszik a pocakomban, de a számomra ideális társ megtalálásába vetett hitem is totálisan megszűnt. Fogalmam sem volt arról, hogy ki vagyok én nőként, és az anyaság, mint női minőség meg aztán nemcsak hogy elképzelhetetlen, de egyben kizárt dolog volt az akkori gondolkodásomban.

Volt, hogy egyedül akartam mindent megoldani: én úgyis képes vagyok rá, majd én megmutatom, egy nőnek mindent el kell tudni intézni … és hasonló önerősítő mondatokkal igyekeztem kapálózva ellavírozni az élet tengerében, hát mi tagadás elég sok energiát befektetve, veszítve és nem túl sok sikerrel. Ez nem azt jelenti, hogy egyedülállóként nem érvényesülhetünk és lehetünk boldogok. Dehogynem. Csak akkoriban a korábbi feldolgozatlan párkapcsolati sérelmeim leplezéseként igyekeztem ezen elméletemmel takarózni.

Volt, hogy mindent AKARTAM. Akartam és nem BEFOGADTAM. El AKARTAM érni sikereket, társat AKARTAM találni, élvezni AKARTAM az egyedüllét örömét, AKARTAM, AKARTAM ÉS AKARTAM. Orleans-i szűzként kardot kivonva (vagy harci amazonnak is hívhatnánk) mentem előre a dzsungelben. Még szimbolikusan meg is fogalmaztam, hogy bozótvágó kés van a kezemben, és vágom az utat.

Na hát olyan is lett az akkori életem. Egy folyamatos küzdelem, ami messze nem a nőiességről, szólt, mert a „bozótvágó késes amazont” szinte meg sem tudták közelíteni a férfinak akkoriban nem is tartott férfiak.

Ez a mentalitás kivetült a kapcsolatokra is. Akartam, hogy írjon, hívjon, ezt csinálja, azt csinálja, és ha akarásom nem érvényesült, haragudtam és vagdalkoztam.

Minden ott változott meg, amikor az életet is akarva, rá kellett jönnöm arra, hogy egy minden szempontból mélypont kellős közepén, már nem tudok mit tenni, így kénytelen vagyok el- és befogadni, amit az élet ad.

Kockáztattam és bele is kényszerültem a változtatásba. És lassan, abban a tempóban, ahogy be tudtam fogadni a dolgokat, életem elkezdett épülni. A párommal is akkor találkoztam, amikor be tudtam fogadni őt (mint ember, mint lélek, fizikálisan, érzelmileg és szellemileg is)

És ebben a befogadási fejlődési folyamatban tudtam befogadni az eljövendő anyaságot és az azt megelőző várandóságot is. Emlékszem arra a pillanatra, amikor azt mondtam a páromnak: Készen állok lelkileg.

Ott és akkor fogadta be a lelkem, hogy új szakasz jön az életemben. Ott és akkor értem meg a befogadásra.

És én is sok mindent gondoltam előtte a kismamákról. Döbbenetes mennyi téves, félrevezető információ van akár az interneten, akár a könyvesboltokban sorakozó díszes könyvekben. A tuti tippek, a megélés fázisairól írt értekezések követése, a külsőre vonatkozó minták és elvárások sora helyett én azt az utat választottam, hogy inkább saját belsőmre hallgatva úgy élem meg ezt az időszakot, ahogy nekem jól esik.

Az első orvos (mert időközben orvost is váltottunk a hozzáállásbeli problémák miatt), azzal kezdte az elején, hogy jó lenne, ha járnék kismamajógára. És ha nekem nincs kedvem? Másra vágyik a testem és a lelkem is. Van aki végigdolgozza a várandóságot, van, aki nyugalomra vágyik, van, aki már azonnal hangsúlyozza öltözékben is kismamaságát, van, aki csak az utolsó hónapokban, van aki 20 kilót hízik, van, aki 8-at, van, aki az első pillanattól kezdve bababoltokba jár és vásárol, van, aki az utolsó pillanatra hagyja a legszükségesebb dolgok beszerzését, van, aki többnek képzeli magát, attól, hogy kismama, és van, aki frusztráltan, és van, aki természetesen viseli állapotát.

Különbözőek vagyunk. Nem vagyunk tökéletesek. Emberek vagyunk.

Akkor mégis milyen egy kismama? Egy biztos. Nézhet ki akárhogyan, lehet akárhány kiló, lehet, kedves, és idegesítő is, de biztos, hogy NŐ, és abban a csodálatos dologban van része, hogy világra segíthet egy másik embert. Az is biztos, hogy meg fog változni az élete azután. Ám ő is ember, nő, anya, aki úgy jó, ahogy van, és ha emberként tekintünk rá, meg fogjuk látni, hogy a kismamasággal nem a lénye változik meg, hanem emberi mivolta kap újabb csillogó fényt ezáltal.

Drága Puncis Angyalka! Te most nagyon figyeled, hogy mit írok. Meg is mozdultál, amint rólad írok :-) Azzal, hogy „kismama” korszakomat élem, pontosan tudom és érzem, hogy az élet készít fel, a veled való találkozásra. Sok-sok dolgon megyek át, csiszolódom, formálódom, és igyekszem olyan „kismamává” válni, aki példa tud lenni számodra, és aki majd megérik lelkileg is pár hónap múlva az újabb női szerepre, arra, hogy az anyukád lehessen!