Játék határokkal

„Pistantrophobia”. A legújabb szó, amit tanultam. Amikor megláttam az angol definíciót, nem akartam hinni a szememnek: Pistantrophobia is the common fear of trusting people due to past experiences with relationships gone bad. Azaz általános félelem attól, hogy bízzunk az emberekben, annak köszönhetően, hogy a múltbeli kapcsolatainkban rossz tapasztalatink voltak.

Hát ezzel egy újabb dolgot diagnosztizáltam magamra az elmúlt évekre. Néha van úgy, hogy csinálok, megélek valamit, és csak később jövök rá, hogy annak akár konkrét neve, definíciója is van. Így voltam a coachinggal is. Régóta csináltam, hosszú évek teltek el, hogy az általam a szívem mélyén korántsem kedvelt tevékenységek sorát végeztem, és ebben az önbecsapásban mindig az vitt túl a teljes kiégési ponton, hogy közben a körülöttem lévő emberek, kollégák fejlesztésében, motiválásában éltem ki magamat, úgy, hogy még messze nem tudtam, hogy a coaching egyáltalán létező valami.

Szóval ez a pistantrophobia … hát ebben is sikerült elég nagymértékű tapasztalatokat gyűjtenem, ha ez tényleg az, hogy félünk a bizalomtól.

Bizalomvesztés. Sokszor úgy tapasztaljuk meg ezt is, hogy azt sem tudjuk, hogy megélt fájdalmunk a bizalom elvesztése miatt van. Hányszor csalódunk emberekben, helyzetekben?

Számtalanszor. És persze, lehet azt mondani, a nagy önfejlesztő könyvek okosságai révén, hogy hát „azért csalódtál, mert elvárásaid voltak”, meg „ez nem csalódás, csak egy tapasztalat” stb. De igenis csalódunk! És nem csak az elvárások miatt. Az elmúlt pár évben, amikor visszanyúlva a mély belső értékeimhez újból összeraktam magamat, akkor tudtam, hogy stabil értékrendbeli alapokra építkezem, és innentől, lesz, ami lesz, ezen az ösvényen fogok haladni, még akkor is, ha csak kevesen jönnek velem, utánam, mellettem, vagy mennek előttem az úton. El is fogytak a csalódások révén az útitársak. Vagy azért mert ők hagytak el, mert nem voltam hajlandó beszállni, vagy csak rövid időre az ő érték-cél-mentalitás hajójukba, vagy én hagytam el őket, tudatosan elvágva minden szálat, mert a saját hajómban akartam tovább evezni, sokszor magányosan. Ja, hogy ezzel sokan nem értettek egyet? Igen. És nekem néha fájt az elválás? Nagyon. Csalódtam sokat? Hogyne.

És el is töltöttem hosszú-hosszú időt a pistantrophobia (kezdek megbarátkozni a szóval :-) ) állapotában. „Na hát én aztán innentől nem bízok senkiben!”, „Majd én meghatározom a saját határaimat, mindenki hagyjon békén, különben is annyit csalódtam, hogy majd a Jóistennel (ki minek nevezi) elleszek én kettesben”.

Majd ebben a begubózott kis állapotomban sorra jöttek azok a helyzetek, amiket furamód nem tudtam egyedül megoldani, bármennyire is erőlködtem. Meg kellett tanulnom, segítséget kérni, elfogadni, és lassan-lassan (tényleg nagyon lassan), apró hétköznapi helyzetekben már megtanultam „bízni” másokban. Annyira sikerült tökélyre fejlesztenem a bizalmatlanságot, hogy a visszajáró aprópénzt fillére pontosan mindig megszámoltam, a vásárolt, kimért dolgokat otthon lemértem, hogy nem vágtak-e át, szóval jobb is, ha nem volt akkoriban mellettem senki, tuti, hogy az őrületbe kergettem volna :-)

És hát arról meg ne is beszéljünk, hogy a férfiakba (férfiak? :-) ) vetett bizalmam egyszerűen nem létezett többé. Az „úgyis bekorlátozna, átvágna, kihasználna, lehúzna, hazudna, elárulna, megcsalna, és túlfejlődném :-) (ez volt a legszebb érvem :-) ) „ gondolataim közepette, mégiscsak elkezdtem azon gondolkozni, hogy hát „és mi van, ha lehetne máshogy is?” .

Ekkor jött az életembe az az ember, aki az összes létező frusztrációm múltbeli maradék foszlányaival együtt „megszelidített” :-)

Ő soha nem akart megváltoztatni. Az értékrendünk és a jövőképünk hasonló. És fura mód, mindig, mindenben türelmesen kivárja azt, amíg „kidolgozom” magamból a gátló dolgokat. Ő az, akit nem túlfejlődök, hanem akivel együtt tudok fejlődni.

Drága Puncis Angyalka! Ő az apukád. Nem is lehetne más. Te őt érdemled! És szerintem én is :-) Most már tudom. Ő az, akivel most már közösen alakítjuk ki a mi kis családunk határait. Játékosan, bár néha nálam még elszakad a cérna :-) Nála soha. Ő a nyugalom szigete, tudja, mit akar az élettől, és azt is, hogy minket nagyon! És ezért ő is hajlandó fejlődni, tenni. Most még mi is tanuljuk azt, hogy mi az, hogy család. Hol vannak a határok ebben mindkettőnknek, majd neked is úgy, hogy megőrizhessük saját egyéniségünket is, és magasabb szinten egy családi identitást is kialakíthassunk mindhármunknak … ami már csak a miénk. Dolgozunk rajta, de szerintem ezt látod és érzed :-) Tologatjuk a határokat magunknak is és a körülöttünk lévőknek is. Finoman, hiszen az új kis családként, egyben a régi családunk része is leszünk. Ez egy új helyzet, egy izgalmas feladat, de tudod mi az alapja mindennek? A bizalom. A bizalom önmagunkban, egymásban, benned, a jövőnkben. Te és Ő vagytok azok, akik új értelmet adtok az életemnek … és akik „kigyógyítottatok” a Pistantrophobiából :-)